Menü

2006.08.30.     Hozzászólás 0

Merülés Goán

A sors (stílusosan karma) kegyelméböl egy hetet tölthettem 2004. januárjában Indiában, közelebbröl Goán. Bár a megnevezés India legutóbb csatlakozott szövetségi államát takarja, helységnévként is használatos apró (3.700 km2) volta miatt.
Portugál gyarmat volt a 60-as évek elejéig, jelentös keresztény behatással, az indiai átlagnál magasabb életszínvonallal, ezért nem is tekinthetö „igazi” Indiának. Gondolhatjuk, hogy ez a terület „India Svájca”, bár a mi szegényeink mégis valóságos arisztokraták a helyi nincstelenekhez képest. Bövebb információt például a www.goagov.nic.in oldalon találhattok.


Miután véglegessé vált az utazás ténye, azonnal keresni kezdtem az interneten a búvárkodási lehetöségeket. Sajnos csak egyetlen oldal (www.barracudadiving.com) két mutációját találtam. Ebböl kiderült, hogy nem tartják a világ legszebb merülöhelyei között nyilván ezt a részt (Észak-Goa), de azért élmé-nyekkel gazdagodva térhet haza a szerencsés búvár. Az oldal meglehetösen infor-matív, pl. a pénzügyi tervezéshez fontos információ volt a napi búvártúra ára (RS 2.250 (1 rúpia ~ 5 Ft)) és a szolgáltatás tartalma (két merülés, teljes felszerelés, szerény étkezés, merülésvezetés, hajó biztosítása). Mivel szép színes fotókat is közöltek és gyakorlatilag felsorolták az összes létezö állatfajt, így bizakodóan néztem a jövöbe, láttam a perspektívát. Ugyanakkor motoszkált bennem a kétség a közel azonos merülöhelyek leírása kapcsán, nehogy minden egyes színes halhoz külön túrát szervezzenek.

Miután vasárnap kora délután elfoglaltuk szobáinkat, azonnal a szálloda ismertetöjében szereplö helyi (szállón belüli) bázis megkeresésére indultam. Ekkor ért az elsö meglepetés: néhány éve elköltöztek a közeli Hotel Marriott-ba (kb. 10 perc taxival és 200 rúpia). Kedvesen kisegítettek a bázis színes és telefonszámokkal kellöen ellátott szórólapjával. Taxiba vágtam magam, hogy mihamarabb regisztráltathassak a másnapi túrára.

A búvárbázis jól felszerelt, igényesen kialakított, ami nem csoda egy luxusszálló területén (leszámítva néhány „cápaharapásos” (értsd: riherongy) shorty-t!). Mentségükre legyen mondva, ott tartózkodásom alatt is cserélték ezeket. Bár a tulaj (Mr. Venkatesh Chardoo) nem tartózkodott éppen a bázison, de tudtam beszélni egyik helyettesével, Caroline-nal. Ekkor már nem csupán meglepetések, de csalódások sorozata is ért.


1. Csak erösen limitált mennyiségü hellyel (összesen 10 fö) rendelkeznek a halászcsónakban (szándékosan nem írok búvárhajót, mert a kb. 8 méter hosszú és 1,5 méter széles gyékénnyel fedett lélekvesztön még a palackok biztonságos tárolására sem volt kialakítva tartó!), mivel tavaly nyáron az egyik bázis hajóján éjjel átment egy tengerjáró tanker, és ezért a hatóságok, melyek amúgy sem értik, hogy mi a jó ebben az egészben, megszigorították a merülési szabályokat (nem mintha a kivilágított búvárhajó tehetett volna a balesetröl). Ebböl kifolyólag már péntekig le volt foglalva az összes hely: lógó orral regisztráltattam magam péntekre és szombatra.

2. A baleset miatti szigorítás katalizálta a második csalódást: szigorúan tilos az éjszakai merülés, amit nagyon fájlaltam.

3. Felhívták szíves figyelmemet, hogy ne várjak nagy látótávolságot. Az itteni maximum szélcsendes idöben 10-12 méter, míg kedvezötlenebb idöjárási viszonyok között akár 4-5 méterre is csökkenhet. A gyatra látótávolság oka az Észak-Goai kiterjedt folyórendszerek által a tengerbe vitt hordalékban keresend


Ezen „kedvezö” hírek alaposan lehangolták addigi jókedvemet. Azért meghagytam a hotel nevét és a szobaszámomat, ha üresedés van, hívjanak, azonnal beugrom. Búcsúzás elött még hangot adtam abbéli csalódásomnak, hogy, mint „elsö” magyar nem tudom, hogyan lesz ebböl a túrából cikk az egyik legfontosabb hazai búvárújság számára.
Alig értem vissza a szobámba, csörgött a telefon, hogy a „vakszerencse” folytán mégis van egy szabad hely a másnapi túrára. Azt is megtudtam, hogy a bázis valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a mi szállodánk elött tartja a búvárcsónakját, ami reggel 7:30-kor indul a Marriott-hoz, mely a túra végén, kb. 15 órára vissza is hoz. Dupla szerencse!
Persze nem indult pontosan a hajó, de aki már járt hasonló déli népeknél, az tudta, mire számítson. Együtt hajókáztunk a bázisra egy nyugdíjas angol mérnökkel, aki már vagy 20 éve merül. Ez idö alatt körbemerülte az egész sártekét, legutóbb a Galápagos-szigeteknél járt. Mivel Ausztráliában élnek a sógoráék, neki a Nagy-korallzátony már unalmas! Utólag belegondolva nem értettem, miért kínozza magát itt. A bázis személyzetét úgy emlegette, mint a világ legjobb oktatóit. Megjegyzem, ezek a kiváló oktatók idöhiányra hivatkozva nem engedték, hogy kiegyensúlyozzam magam a szálló elötti tengerben, mondván, majd ugrás után egyensúlyozhatok! Kezdtem baromira vigyázni magamra. Sajnos nem is volt elég a 90 kilómhoz, a shorty-hoz és az alupalackhoz ilyen sekély vízben a kiosztott 9 kiló ólom.


Napfényes, szélcsendes idöben hajóztunk hozzávetölegesen egy órát egy lakatlan szigethez. Tekintettel a csónak méreteire többször megkértek mindenkit nyomatékosan, hogy ne álljon fel pakolni, majd ök szólnak, hogy mikor ki öltözik és ugrik. Mint kiderült, azért használnak ilyen kicsi hajót, mert a hatóságok a hajó méretétöl függetlenül 10 föben maximálták a búvárok létszámát, és ugye azt nem várhatom el, hogy saját kárukra nagyobb hajót tartsanak fenn, amin akár még a lábamat is kinyújthatom! Már indulásnál mindenkinek kötelezöen viselendöen kiosztottak egy mentömellényt (a merülésvezetök sem szégyellték felvenni). Útközben „megcsodálhattuk” a nem túl lélekemelö látványt nyújtó tengerjárókat igen közelröl is (próbáltunk tisztes távolságot tartani). Ennél sokkal nagyobb örömöt jelentett a delfinek játéka. A csónakban nemzetközi vegyesvagdalt: angolok, oroszok, egy-egy svéd, japán, lengyel. A 7 vendég búvárra, akiket két csoportba osztottak be, 3 merülésvezetö jutott. A regisztrációs könyvük egyik bejegyzése szerint tavaly ott járt „Judy Happy from Hungary” (Bo(l)dog (?) Judit Magyarországról), szóval én voltam a második magyarjuk. A csoport érdekes színfoltja volt Michael, a Hollandiában dolgozó, rokkantakat tanító 50 éves, nagydarab, víg kedélyü tanár. Valamilyen okból kifolyólag minden mondata végén elengedhetetlen szükségét érezte annak, hogy felnyerítsen. Továbbá a dinnyétöl szép nagyokat bírt büfögni, amit minden egyes esetben hangos bocsánatkérés követett, hátha valaki nem halotta volna a büfögést. Mikor a második merülésre készültünk kekszzabálása után látott neki maszkjának párátlanításához: embereset köpött az üvegre, majd ismét felnyerített: Ah, biscuites! (Óh, sütik!)

Míg motoroztunk a merülöhely felé, elmutogatták kézjelekkel is, hogy milyen állatokkal találkozhatunk. Egy vörös-tengeri és egy hawaii tábla segítségével a szokásos trópusi, szubtrópusi fajokat mutatták be. Nem volt túl érdekes, mígnem elérkeztünk a delfin pantomimes bemutatásához. Ekkor megkérdezte a hindu merülésvezetö, hogy van-e közöttünk német. Senki sem jelentkezett. Elkezdödött a show: jobb karját náci üdvözlésre lendítette, míg baljának mutató és középsö ujjával Hitlerbajuszt formázott (Adolf), majd a kézfejét uszonyt mintázva a feje tetejére tette (fin); azaz Adolf+fin = a dolfin (egy delfin)! A publikum tapsolt, a bohóc mélyen meghajolt, vége volt a cirkusznak.
Az elsö merülöhely a Suzy’s Wreck nevet kapta a keresztségben. Mint megtudtam ez nem a hajó neve volt, mert azt SS Rita-nak hívták. Egyszerüen egy Suzy nevü búvárhölgy kedvenc merülöhelye volt. Fogalmam sincs, mit evett rajta. Bár a víz sekély és „télen” is igen meleg (28-30 °C), sajnos a roncs a legkevésbé sem emlékeztetett hajóra. Mivel a látótávolság kicsi, alig jut le fény, így kevés korallal és színnel kellett beérni. Gyakorlatilag olyan érzés volt, mint Noé bárkájában: minden érdekesebb halból csupán kettö volt. Egyetlen elönye volt a gyatra fényviszonyoknak: ahogy mi sem a halakat, úgy ök sem láttak minket, ezért nagyon közel engedtek magukhoz. Természetesen nem azt mondom, hogy ne lett volna összességében pozitív elöjelü a merülés, csupán ezen az éghajlaton többet vártam a tengertöl.


50 perc merülés után rövid pihenö következett, míg felfrissültünk (víz, banán, mandarin, keksz) és áthajóztunk a néhány száz méterrel távolabb lévö még sekélyebb (max. 7-8 méter) Shelter Cove-hoz. Mivel ez igen sziklás rész, az állatvilág is ennek megfelelöen alakul: tengeri sünök, skorpió- és köhalak, muréna (kb. 30 cm). Pár évvel ezelöttig a murénák gyakori vendégek volt erre, majd hirtelen eltüntek. A második merülés max. mélysége 6 méter volt és 40 percig tartott, de ez is tökéletesen elég volt az öböl aljának átkutatására. Erre a napra összesen 13 óra no-fly-deco-t sikerült összeszednem, ami biztató elöjel volt a szombati merüléshez, tekintettel arra, hogy vasárnap délben szálltunk repülöre. Miután visszaértünk a bázisra, bepróbálkoztam a másnapi túrára, de nem jártam szerencsével. Persze minden este vártam az üresedést, de sajnos nem csöngött a telefon.

Az a kellemes meglepetés ért, hogy csoportunkkal nyaralt Tóth Bálint búvártársunk, akinek az utazási irodája Medes-szigeteki desztinációjával már régóta kacérkodtam. Jót beszélgettünk és megállapítottuk, hogy a búvároknak mindenhol egy srófra jár az agyuk: bár ez az út kifejezetten nem búvártúra, de ö is mindjárt azt kereste, hol merülhetne. Bár volt olyan rutinos utazási irodás, hogy a helyi búvárbázissal már otthon felvette a kapcsolatot e-mailen, azok „elfelejtettek” olyan fontos infor-mációval szolgálni például, hogy folyamatosan túl vannak könyvelve, akárcsak egy légitársaság. Mivel még hétfön este egymásra találtunk, így volt elég idönk szombatra együtt megszervezni a merülést.


Aztán úgy alakult, hogy péntekre nagyon ígéretes egyéb program volt szervezve, így némi tépelödés után lemondtam ezt a túrát, így együtt vártuk a szombatot.

Szombat reggelre feltámadt a szél, kellemesen fodrozta a vizet. Mivel Bálintnak már korábban elmeséltem élményeimet, megállapodtunk abban, hogy ha ugyanoda mennénk, mint hétfön, akkor taxiba ülünk és visszajövünk. A bázison közölték, hogy az elsö merülés a Suzy’s Wreck-nél lesz, de a másodikra máshova megyünk. Határeset, elfogadtuk. Kifelé hajózva fokozódtak a hullámok, de nem csupán a tengeren, hanem a gyomromban is, mivel 4-5 óránál alig aludtunk többet folyamatos belsö fertötlenítés (ami itt ugye elengedhetetlen), és a diszkó 2 órai zárása okán.

Sajnos a hullámzás tönkretette az igen szerény látótávolságot és be kellett érnünk 4-5 méterrel. Emiatt azonban olyan közelröl néztük a roncsot (vagy lehet, hogy csak szerencsénk volt), hogy több érdekes formájú csupasz csigát is észrevettünk, igaz, alig voltak nagyobbak pár centinél. Bálint fotózott, de inkább kötelességtudatból, mintsem meggyözödésböl. A fizikális kimerültségtöl fáztam a 30 fokos vízben. Arcpirító!
Mire feljöttünk, addigra jött a rossz hír, hogy olyan erös a szél a sziget nem védett oldalán, hogy ott nem lehet merülni. Így maradtunk, ahol voltunk, azaz ötven méterrel arrébb pöfögtünk a Freddy’s Nook-hoz (az interneten ez Turbo Tunnel néven található meg). Ez egy szikla megkerülését jelentette kb. 40 perc alatt (max. mélység 6 méter). Tengeri sünök között figyeltük, ahogy az áramlás/hullámzás játszik velünk. Egy süldö muréna jelentette a Balatontisztaságú vízben az egyetlen látnivalót. Mivel sikerült egymást kétszer is elvesztenünk, a második után
a merülésvezetö befejezettnek nyilvánította a merülést, így rendesen kellett tempóznunk a felszínen a hajóhoz menet.


Amint kiértünk a sziget szélárnyékából, azonnal elkezdte dobálni a hullám a csónakot, és mert a hullámok 3-4 méteresek voltak, illetve a csónak oldalfala igen alacsony volt, így rendes mennyiségü víz került a hajóba mindahányszor az a hullámhegy tetejéröl alábukott. „Szerencsére” elöl ültünk, így jó párszor átcsapott rajtunk a hullám. Bár szeretem a természetes vizeket (búvárkodás, motorcsónakázás, vitorlázás), abban az elcsigázott állapotban úgy éreztem, hogy egy jó idöre kicsónakáztam magam.

Mindezek ellenére nagyon kedves és jó értelemben vett felejthetetlen emlékként raktároztam el magamban itteni élményeimet, hiszen az anyatermészet szeszélyeiért senkit sem lehet felelösségre vonni. Ugyanakkor ki kell emelnem a rendkívül figyelmes, szívélyes és segítökész kiszolgálást, amiben részem volt (a bázis tulajdonosa, aki mindkét merülésünk alkalmával merülésvezetönk volt, egyik alkalmazottjával vitetett minket vissza a szállóhoz, látván meggyötörtségünket). Csak úgy érdemes itt búvárkodni, ha valaki egy-egy napra meg kívánja szakítani tengerparti üdülését, vagy ismerkedését Indiával, de pusztán a merülés kedvéért idejönni nem szerencsés.

 
Búvárinfó, 2004. március


Forrás: www.buvarinfo.hu

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.