Ötscheri zsibbadás Hír

4napos túrát tettünk a nem is túl messzi ausztriai Ötscher Nemzeti Parkba. Szurdok túra, magashegyi mászás, gigantikus vízesések, festőien élénk zöld patakok, buja erdők, kigyók és rengeteg kullancs valamint éjszakába nyúló ping-pong partik... Egy zsibbasztóan fárasztó túra beszámolója...

Csütörtök hajnali keléssel kezdődött minden. Az M1 mellett egy benzinkúton fut össze a csapat, majd egy gyors Gee-lakhoz tett kitérővel nyomjuk a gázt a nyugati szomszédok fele. Az Ötscher Nemzeti Park, azon belül az Ötscher csúcs és az Ötschergraben szurdok a tervezett nagyobb programok az elkövetkező négy napra. Szerencsére a terület nagyon jól megközelíthető kis hazánkból. Nagyjából 350km Budapesttől, és az utolsó 70-80km-t leszámítva végig pálya. Mondjuk, az utolsó rész ettől függetlenül jó, ha 50es átlag sebességgel teljesíthető, tele lakott részekkel, szerpentinekkel.

A korai indulásnak köszönhetően már ezt a fél napot is „hasznosan” tudjuk tölteni, így Wienerbruck előtt Puchenstuben felé irányozzuk magunk. A szerpentin után egy éles balos fordulóval hajtunk be a panoráma-útra, melyen az Erlebnisdorf Puchenstuben parkolójáig gurulunk. Innen már gyalogszerrel, a Nemzeti Park belépőjének megfizetése után haladunk tovább a Trefflingfall hatalmas vízesése felé.

Az út először a dúsan zöldellő erdőben lankásan vezet, majd összébb záródnak a sziklafalak, és vízesések követik egymást, míg nem elérünk mindegyik legnagyobbikához. Az aljánál aztán balra tartva, egy sziklafal tövében, jobbunkon türkizkék, pisztrángokkal teli patakkal lépdelünk egy fiatal erdő részig, ahol meredeken felfele vezető kis ösvényen jutunk ki a szurdokból a panoráma-útra. Innen már csak egy bő órás kényelmes séta, és ismét az autóknál vagyunk… bemelegítettünk.

A főútra ezt követően a panoráma-úton gurulunk vissza, mely ízelítőt ad a környék gazdag természeti adottságaiból. Miután beérünk Wienerbruckba, és gyorsan elfoglaljuk a szobáinkat a Hotel Burger hatalmas épületében, a fizikai bemelegítést folytatva a közeli hüttében sörös korsókat emelgetünk még egy kicsit, vacsora előtt, csak hogy meglegyen a kellő étvágyunk hozzá… Az étkezés utána szállás dühöngőjében ismerkedünk a lehetőségekkel: félbeharapott golyókkal biliárd, kis asztallal alulról megtámasztott ping-pong, vagy csocsó (gyerekeknek szivacsvár).

Péntek kora reggel, a főútról beszűrődő motorosok és autósok zaját leszámítva viszonylag csendre ébredtünk. Az egyszerű, de elfogadható mennyiségű reggeli után gyorsan összeszedte magát a csapat, és máris autókáztunk a panoráma-úton Trübenbach parkolójáig. Nagyjából 600méter alatt vagyunk, innen indulunk gyalogszerrel a csúcstámadásra, mely kopasz fejbúbú végcélunk vészjóslóan és egyed uralkodóan tornyosul a környék és Mi magunk fölé.

Széles dózer úton melegítünk kezdésnek, mely röviddel a start után hátat fordítva a célnak kapaszkodott tovább… hamar gyanússá vált a helyzet, amit csak megerősített a hirtelen bozótossal véget érő út. Bárminemű ösvényt keresve indultunk visszafele. Kiderült, hogy a térkép által már nem jelzett utat amikor behúzták az erdőbe, a régi ösvényt elfelejtették jól láthatóan kijelölni, amit most eleinte jelöletlenül megbújva a dús növényzetben találunk meg.

Úgy 100méterrel az út szintjétől feljebb lelünk az első piros jelzésre, így tempósa indulunk falni a szintet… mert itt minden lépéssel komoly centiméternyit mászunk. Kell is, mert térkép alapján nagyjából 7km alatt kell 1900m magasságába kerülnünk. A sűrű lombhullató erdőben kígyók tekergőznek, szerencsénkre elfele tőlünk, kullancsok és pókok hada vesz körbe minket. Rövid szusszanásnyi szüneteket tartunk, hogy a meredek hegyoldal rögtön az elején ne gyűrjön le minket…meg ahol a ritkítások engedik, mesés a kilátás vissza a völgyre és a szemközti hegyekre.

Napsütéses kellemes kiránduló időben és nagyon jó tempóval értünk fel a hegy éles gerincére, mely egyben a lombhullatók határát is jelzi. Innen már csak a tűlevelűek, azokból is a kis növésűek küzdenek az életben maradásért, mi pedig a köztük kacskaringózó kéttalpnyi széles ösvénnyel. Jobbunkon és balunkon is meredek mélység, a végtelen ködös távolságába vesző panoráma kilátással. Röviddel a gerincre érkezés után egy meredek és vékony, kopasz gerinc rész vár Ránk, mely egyből rostálni kezdi a csapatot. Itt még sikerül mindenkibe kellő erőt önteni, a folytatáshoz, ám újabb pár száz méternyi könnyebb rész után a következő sziklamászós résznél feleződik a létszám.

Szinte a repedésekbe kapaszkodunk a közel függőleges falon, miközben hátunk mögött a 7-800 méteres üres mélység torkunkba szorítja a szívverésünk. Nyugatról időközben két dörrenéssel sötét fellegek kúsznak fel egyik pillanatról a másikra, és már nem csak a még mindig karnyújtásnyira tűnő de közeledni nem akaró csúcsot fürkésszük lépésenként. Sajnos percről-percre rosszabb a helyzet, erősödik a szél, és csepegni kezd az eső is. Egy újabb, de minden eddiginél magasabb sziklafal mászásába kezdünk, amikor borul minden, és kitartóan esni kezd az égi áldás. A csúcs szinte megfogható távolságban érintetlen marad most, és 1800méter alatti magasságból muszáj visszafordulnunk.

A villámlások és a szél miatt nincs más lehetőség, mielőbb lejutni a gerincről épségben. Mire a fák közé lépünk már apró szemű jég is kopogtatja a kabát kapucniját. Szerencsére a fák lombozata felfogja a nem túl nagy szemeket, így nem vészes a helyzet, lépdelünk tovább lefele. Az erdő puha talaján kisebb meg-megcsúszásokkal jutunk lentebb. Az autóhoz közel apró fintor: arra nem sok eső esett, csak a hegyen fenn volt vihar… ezt kicsit megszívtuk.

Miután mindenki leér, pakolunk és gurulunk vissza a szállásra. A meleg fürdő után a kiérdemelt sörünkért átballagunk a tópartján levő „büféhez”. Visszatekintve mosolygósan, vidáman kortyolgatjuk, kissé fáradtan a nedűket, majd indulunk vacsorázni. Az azt követő ping-pong parti kissé döcögősen indul, de hamar bemelegedünk, és nem úgy játszunk mint a vénemberek.

Szombat. Az előző nap szintje mindenki lábában kisebb-nagyobb ólomsúlyként nehezedik, de szerencsére alapból „könnyebb” túrát terveztem. Közvetlen a háztól indulunk gyalogszerrel az Ötschergraben nevű szurdoknak, amit Ausztria Grand Canyonjának is hívnak. A tóhoz érve balra fordulunk, ahol osztrákosan precízen táblázva már az irány.

A kellemesen könnyed ösvény kis patakot követve halad lankásan lefele, két gigantikus méretű vízesés mellett (Lassingfall), majd egy balos forduló után hirtelen hatalmas csupasz sziklafalak közé érünk. A napsütés vakítóan verődik vissza a sziklákról. Mind felfele, mind lefele több tíz méteres szintek húzódnak mellettünk. Kb fél órás sétával érünk le a patak szintjére, ahol a vízmű turbináinak süvítése és a fehéren habos patak zubogása mellett alig tudunk beszélgetni.

Utunk át a hídon, majd balra folytatjuk tovább, most már ténylegesen az Ötschergrabenben. A morzsolódott, meredek falak között türkizkékes-zöldes patakot követve ámulunk. Elvarázsolt egy hely ez, néha kiskanadában, néha tényleg a Grand Canyonban érezheti magát az ember. Az ösvény széles fa járdán halad, de mi amikor csak a terep engedi, a patak partjára ereszkedünk. A jéghideg és kristálytiszta vízben néhol pisztrángok ácsorognak egy helyben.

Bőven túl vagyunk az ebédidőn, mire az Ötscherhias nevű „büféhez” érünk, mely nagyjából a szurdok felénél helyezkedik el. Itt méreg drágán lehet sört, üdítőt vagy egyszerűbb étkeket venni, illetve itt csatlakozik be az a mellék-ösvény, melyen be lehet fejezni a rövid kört. Mi folytatjuk az utunk tovább a szurdokban, a Mirafall vízeséshez.

A kék víz és a fantasztikus szikla képződmények mellett egyszerűen nem tudom abba hagyni a fotózást és ámulást. Egy újabb félórányi sétával aztán elérjük jobbunkon a hatalmas vízesést. Közel 50méternyi magasságból zubog a víz egy a hosszú évek alatt és milliónyi csepp súlyának formáló ereje által kialakított medencébe.

Mivel ma is fentről ijesztgetni kezdenek minket fekete felhők és dörgések kíséretében, dönteni kell mit tegyünk: visszaforduljunk, vagy folytassuk a nagy kört tovább… Végül dacolunk a fellegekkel és haladunk tovább a Schleierfall vízeséshez. Pár lépés után azonnal látszik, hogy a Mirafall-tól távolabb eső részek nagyon kiesnek a turisták által látogatott részektől. Az eddig tömött ösvény egy csapásra elnéptelenedik, amit cseppet sem sajnálunk.

A vízesés előtt 3percnyire egy fahídnál jobbra tartva kell kisebb kitérőt tennünk, hogy a két lépcsőben a mélybe érkező fantasztikus képződményt megnézhessük. A zuhatag jobbján, keskeny és meredek csapáson fel lehet kapaszkodni a közepéig, ahonnan fantasztikus látvány tárul elénk, míg bírjuk, hogy folyamatosan ázunk a mélybe zúgó víztől :)

Visszatérve a hídhoz, folytatjuk utunk, most már felfele és egyben kifele a szurdokból. Szűk egy órás sétával érünk fel a Vorderötscher hüttéhez, mely 888méter magasságban várja a vendégeit. Egy radler mindenféleképpen lecsúszik, hamár az ember eljutott idáig, bár szégyenszemre szlovák sört csapolnak.

Innen széles dózer úton szaporázzuk lépteink, mert az órára pillantva rá kell eszmélnünk, hogy amivel nagyon szűkösen állunk az az idő, ami alatt el kell érnünk Erlaufklause-nál a kisvasutat hazafele. Az osztrák útbaigazítókon mutatott menetidőket figyelembe véve, ha neccesen is, de jól állunk, de nem egyszer tapasztaltuk már meg, hogy ezek az irányadó számok messze vannak a valóságtól… így hát nagy léptekben erőltetett menetben haladunk, míg balunkon felhőmentesen és peckesen áll az Ötscher.

Két és fél órányi tempózást követően érjük el az Erlaufstausee tározót, ahol a duzzasztógáton át haladva már csak pár száz méter és az állomáson vagyunk. Öröm és bosszúság, amikor kiderül, hogy nem is kellett volna sietnünk, mert technikai okokból bő 20percet késik a vonat… Jegyet nem kell váltani, mert a Nemzeti Park belépője egyben ezt a szolgáltatást is nyújtja… errefele ez működik.

Pillanatnyilag, mint vert hadsereg, éppen csak nem nyögdécselve ücsörgünk a fűben és a padon, miközben végre megérkezik a kis szerelvény. Felkapaszkodunk, és már indul is tovább… 4alagúton keresztül és hozzávetőlegesen 10percnyi zakatolással éri el Wienerbruckot, ahol a szállásunk is található. Lassan hazacsoszogunk, hogy valamelyest frissülést nyerjünk a tusolóban.

Utolsó nap reggelén ismét ragyogó napsütés fogad minket. A reggelit követően pakolunk és elautókázunk egy kis kitérővel Mariazellbe, mely Ausztria legnagyobb kegyhelye. A településen 3 dolgot tutira nehéz találni: rendetlenséget, koszt és parkolóhelyet. Nagy nehezen egy a központtól távolabbi részen lerakjuk a kocsikat, majd besétálunk a vallásgyakorlás epicentrumába. Szemet szúró, már-már zavaró rendezettségben épp misét tartanak, így rövid és csendes betekintés teszünk a templomban.

Bő két óra elég is, hogy még a vasárnap ellenére is nyitva levő kisboltban bevásároljunk ezt-azt, és most már ténylegesen elinduljunk hazafele… mert most már ki kell valamikor pihenni azt a zsibbadást, amit itt összeszedtünk.

www.paraferee.hu