Menü

2016.11.02.     Hozzászólás 1

Könnyed családi kirándulás: Goldsteig Ultrarace

Körülbelül 6 km-t tettünk meg a félálomnál valamivel mélyebb alvásban.


Az ultramaratonok általában az egyén küzdelméről szólnak a saját pszichéjével. Egy többnapos ultratávhoz nem elég a jó fizikum: tájékozódni kell, jól kell tűrni a monotonitást, a fáradságot, az alvásmegvonást, a fájdalmat, és a tudatot, hogy több száz kilométer van hátra. Tipikusan ilyen a Goldsteig Ultrarace is, ami - hivatalosan - 661 km-en keresztül vezet Németország hegyes-völgyes tájain, egyébként gyönyörű helyeken. A szintidő 8 nap, ezalatt kell leküzdeni a változó, idén kb. 620 km-es távot a 19 000 méteres szintemelkedéssel. A legnagyobb gondot az alvásmegvonás, a vízhólyagok és a pszichés fáradtság jelentik.

 

Ahogy tavaly, idén is magyar győzelem született

A férfiaknál Kovács Róbert 151 óra 15 perccel, a nőknél pedig az egyetlen női induló, Örsi Anna 191 óra 18 perccel nyerte a többnapos küzdelmet (Annával nemrég készítettünk interjút az Isoma 1000 kapcsán). A csodálatos egyéni teljesítéseken kívül azonban van egy család, akik tavaly és idén is indultak, és míg tavaly 550 km körül, a 7. napon, 42 óra alvás nélküli gyaloglás után feladták a versenyt, idén teljes családi összefogással befutottak szintidőn belül. Egész pontosan begyalogoltak, a Wehner-család ugyanis híresen nem fut.

 

Goldsteig-Ultrarace-2016-4-.jpg

 

Wehnerék, akik híresen nem futnak

Géza, a családfő idén ősszel tölti be a 66-ot, második fia, Marci a 33-at, egyik kísérőjük, Kornél pedig a 22-t. Végül is nem nehéz belátni, hogy keresve sem találhattak volna jobb szülinapi jubileumi partit a Goldsteignél...

Persze sem Géza, sem Marci nem ma kezdték a túrázást, vagy épp az ultrákat. Én 30 éve látom őket járni a hegyeket-völgyeket, hol gyalog, hol biciklivel. Mindketten szikár, szívós és kitartó alkatok. A Wehner nevet egyébként jól ismeri a hazai teljesítménytúrázó közösség, hiszen a számos fuvaron, amit Géza biztosít akár itthoni, akár külföldi túrákra, a címeken, az MTTSz alelnökségen, a rengeteg megtett kilométeren kívül ők rendezik az egyik legkeményebb hazai túrát, a Kazinczy 200-at. Ja, és arról is híresek, hogy a Wehner-gyerekek már 6 évesen is 30 km-es túrákon mennek végig, minden gond nélkül.

 

A Goldsteig Ultra viszont futóverseny

Géza pedig nem szeret futni, csak ott kocog, ahol lefele nehezebb lenne gyalogolni. Így ahogy tavaly is, idén is az volt az apa-fiú csapat egyik legnagyobb kihívása, hogy szintidőn belül beérjenek úgy, hogy nem kapcsol be a zombi üzemmód. Ezt pedig további családi támogatással, Kornél és Lóránt kisbuszos kíséretével sikerült véghezvinni.

"Tulajdonképpen ez egy spártai túra. Nincs igazán ellátás, de előre lehet küldeni csomagot a depókba. Emellett a településeken is lehet vásárolni, feltéve, hogy nem éjszaka ér oda az ember, és hajlandó letérni a trackről, extra távot beletéve az útba, mivel a jelzés gyakran nem a bolt mellett halad el. Emellett be lehet fizetni előre a nagyobb pontokon szállásra és ételre, de tavaly gyakran nem volt már kaja, mire mi odaértünk. Ráadásul inkább nappal érintettük ezeket a helyeket, így akár délben kellett aludnunk a szálláson, éjszaka pedig alvás nélkül csak kóvályogtunk. Ezért idén úgy döntöttünk, nem fizetünk be sok-sok eurót feleslegesen: kiszedtük az üléseket a buszból, és Kornélék matracot terítettek le nekünk az ülések helyére. Idén ügyesebbek voltunk, mint tavaly, mert a fiúk segítségével mindig úgy sakkoztunk, hogy akkor aludhassunk, amikor a legfáradtabbak vagyunk. Ezért azonban Kornél és Lóránt is rengeteget vezetett, útvonalat tervezett, logisztikázott, vagyis majdnem olyan keveset aludtak, mint mi. Nekik is nagyon melós volt a kísérés." - mondja Marci, aki beavat a brutális túra túlélési praktikáiba.

 

Goldsteig-Ultrarace-2016-1-.jpg

 

Tavaly részben az okozta a feladást, hogy pocsék volt a track, és a keresgéléssel Géza és Marci rengeteg értékes időt vesztett, amit gyalogolva már nem lehetett behozni. Emiatt történt az is, hogy az utolsó szakaszukon már 42 órája ébren voltak, a feladás előtti 10 km-t pedig kb. 4 óra alatt tették meg - nagyjából szokásos átlagsebességük felével. A pontokon már nem válaszoltak a kísérők kérdésére, ezért Kornélék segítségével úgy döntöttek, nincs értelme folytatni, pszichés erejük és reális szintidejük végére értek.

Mivel idén sokkal jobban lehetett követni a hollétüket, és a pálya jelölése is javult, a két kisebbik fiú naponta többször is találkozott velük, hogy levest főzzenek a megfáradt vándoroknak, pótolják a vizüket, vagy épp hajnali háromtól fél ötig alvóhelyet biztosítsanak nekik. Mivel azonban a gyaloglás sebessége limitált, egy-másfél óránál soha nem jutott több az alvásra. 8 nap alatt összesen 13-14 órát töltöttek vízszintesen, viszont egyszer sem maradtak ébren több mint 24 órát egyhuzamban.

"Általában hajnalban aludtunk - meséli Marci. - Mindig megbeszéltünk találkát, de a Kornél-Lóránt csapatnak is keresgélnie kellett, hiszen mindenkinek új volt a terep. Másfél óránál több alvásra nem jutott idő, és bár nagyon kevésnek tűnik, mégis elégnek bizonyult, mert a rövid szundítások alatt is teljesen felfrissültünk. Azt ugyan nem mondom, hogy örömmel indultunk útnak ilyenkor, Kornéléknak is bőven kellett minket "rugdosniuk", hogy felkeljünk, de menni kellett. Bár idén sokkal jobban osztottuk be az erőnket, mint tavaly, azért most is gyakran álmosak voltunk. Ketten azonban minden könnyebb:

amíg az egyikünk jártában aludt, a másik őrködhetett, hogy jó irányba menjünk.

Goldsteig-Ultrarace-2016-3-.jpg

 

És a fenyőerdőkben is könnyebb ketten keresgélni a jelzést, mint egyedül." – teszi hozzá Marci, akiben, akárcsak Gézában, az ismerősök vakon megbíznak, ha tájékozódásról van szó. A fenyőerdőkben azonban semmilyen kitaposott út nem mutatta az útvonalat, így sötétben néha 10 percekig kerestek egy-egy Goldsteig-jelet, mire folytathatták az útjukat. A GPS pedig annyira azért nem működött pontosan, hogy kritikai érzék nélkül követhették volna az iránymutatásait.

 

Mivel Marci pár évtizeddel fiatalabb Gézánál, úgy gondolta, illene neki tartani a frontot olyankor, ha mindketten nagyon elálmosodtak. Ez hol sikerült, hol nem. Az alváson kívül nincs olyan szer, ami a végtelenségig kitolhatná a zombi üzemmódot. "Előfordult olyan is, amikor elhatároztam, hogy figyelek, amíg Géza alszik, de én is elbóbiskoltam. Felfele még könnyebb volt, ott tudtam figyelni az útra. Mikor Géza megállt, mert elaludt, mondtam neki, hogy "gyere!". Erre visszakérdezett, hogy hova. Elmagyaráztam, hogy csak fel kell érni a csúcsra, utána lefelé lesz, és aludhatunk. Ezt még néhányszor eljátszottuk. Persze nagyon rossz érzés volt újra és újra felébreszteni, de tudtam, hogy minél előbb túl lesz ezen a szakaszon, annál jobb. Aztán pár megállás után valóban felértünk. Lefelé azonban olyan sima, unalmas, könnyű murvaút vezetett, hogy én sem bírtam nyitva tartani a szemem. Egy könnyű úton, ahol nincs veszély, elalszik az ösztönös éberség, és nagyon nehéz virrasztani.

Körülbelül 6 km-t tettünk meg a félálomnál valamivel mélyebb alvásban.

Bámulatos módon ilyenkor pont úgy megy az ember, hogy baj ne történjen, kb. 3-mal. Persze nem egyszer az árok vagy az útszéli bokrok ébresztettek fel."

 

Mások más taktikát választottak, sokan hosszabban aludtak, majd futva hozták be a lemaradást. Valakinek bejött ez a stratégia, valakinek nem. A 20 indulóból mindössze 8 ért be, egyikük miatt még a szintidőt is megemelték.

 

Goldsteig-Ultrarace-2016-6-.jpg

 

Itt fáj, ott fáj

Az időjárással szerencséje volt a versenyzőknek, idén is sütött a nap, és a nagyobb esők elkerülték őket. A track ugyan nem volt pontos, de a tavalyinál azért így is jobbnak bizonyult. Aki nem a szintidővel küzdött, az a lábsebekkel, vízhólyagokkal, esetleg térd- vagy épp derékfájással. Bár Marci idén nem szenvedett a lábával, a dereka 4 nap után jelezte, hogy köszöni, neki elég volt. Gézának legendásan sérülésmentes a lába, állítólag gyakorlatilag soha nincs vízhólyagja, igaz, Marci szerint, ha fájna valamije, akkor sem szólna. Mivel az ellátásukat a szuper Wehner-kisbusz biztosította, az étel és a víz miatt sem kellett aggódniuk. De nem mindenkinek volt ilyen kedvező helyzete.

"A 7 teljesítőből 4 magyar, ez nagy dolog, hiszen rajtunk kívül másnak nem volt állandó segítője. Összehasonlíthatatlanul jobb dolgunk volt így. Ahogy tavaly Barta Lacinak, idén Robinak is sokkal nehezebb dolga volt, mert nem volt, aki frissítse őket. Idén Robi végig abból dolgozott, amit a depóba előreküldött. Jól megtömte a táskáját, amennyire csak tudta, és ez neki elég is volt, vagy ha néha elért egy boltot, akkor ott vásárolt. De mondta, hogy a vízvétellel már nagyobb bajban volt, és éjszaka nem volt szégyellős, bekopogott házakba, és ott kért vizet." – teszi hozzá Marci, aki nagyon hálás az öccseinek, hogy végig támogatták őket.

 

A szervezés egyelőre messze van a tökéletestől, de idén legalább már végig élő streamen lehetett követni, merre járnak a vándorok. "Otthon azt is látták, ha kicsit letértünk a trackről" - jegyzi meg Marci nevetve, és valóban, a kis pontok helyzete 60 másodpercenként frissült. Tavaly Barta Lacit még hosszú órákra elvesztette a rendszer, és csak a célban, a GPS-ét leolvasva igazolták az eredményét. Idén az egyik kínai induló trackje mutatott olyan jelentős eltérést a kijelölt útvonalhoz képest, hogy 20 óra büntetést kapott, bár így is szintidőn belüli beéréssel zárhatott. Az azonban kiderült, hogy a szervezők nem a valós, kijelölt útvonal alapján készítették a nyomvonalat, mivel - főleg a táv második felében - nagy eltérések voltak a rajzolt és a valós útvonalak között, egy szerpentint például egyetlen egyenes vonallal ábrázoltak... Marci szerint a tavalyihoz képest jelentős módosítások ellenére is jóval könnyebb volt másodszorra megtenni a 620 km egyes szakaszait. Ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a tavalyi, számukra utolsó szakaszról, ahol kb. 3 km/órával kóvályogtak, Marci szinte minden bokorra emlékszik... És idén szívesen újra megnézte a bokrokat, mert - mint mondja - hatalmas élmény volt tavaly az utolsó nap, ma is teljesen élénken él az emlékezetében a táj, a gyönyörű környezet. Egyszóval, örült, hogy visszamennek, és újrapróbálhatják.

 

És hogy mi a titka azoknak, akik tudatosan nem futnak egy ultra terepfutóversenyen, mégis a 7 sikeres teljesítő közé tartoznak?

"Az a titkunk, hogy jól bírjuk az éjszakázást, és észnél vagyunk. Tulajdonképpen csak menni kell, lehajtott fejjel menni. Lehet, hogy a végén vagyunk, hogy utolsónak érünk be, de a végén csak ott vagyunk. És marhára élvezzük az egészet."

Azért az utolsóság relatív: a 20 indulóból, 8 teljesítőből Géza és Marci a 4-5. helyen értek be. 

Olvass többet a témáról: interjú, ultra, goldsteig ultrarace

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.