Egy hétvége a Magas-Tátrában

Erdélyi Nándor

2013/08/30

"Ne aggódj, csak turistaúton fogunk menni"! - Ezzel nem is hazudtam, csak azt nem jeleztem, hogy nem épp magyar viszonylatú turistaúton.

Hirdetés

Könnyű átmozgatás a Magas-Tátrában

Mivel a triatlon szezonnak számomra vége, így remek lehetőséget kínált a Tátra egy kis „átmozgatásra”. Szerencsére nem voltam egyedül, hanem a hasonló cipőben járó Gergő is elkísért, aki korábban még nem vett részt soha magashegyi túrázásban.

Pénteken délben indultunk Budapestről és kicsivel 4 után már Ótátrafüreden pakoltuk össze a hátizsákjainkat, igyekezve igazságosan elosztani a kétnapnyi hidegélelmet. Az időjárást nézve igen nagy kontrasztot éltünk meg, hiszen a budapesti 40 fokból a tátrai 18 fokos, felhős, később esős időbe érkeztünk. Az eső poncsók nem is pihentek a zsákjainkban és már Tarajka felé bevetésen voltak. A kezdeti könnyű eső egyre fokozódott, míg elértük a kötélvasút célállomását és ezzel a menedéket adó fedelet. Egyre csak azt néztük, hogy ennél azért sokkal jobban már nem eshet az eső, de tévedtünk. A megállapítást követő 30 másodpercben bebizonyította, hogy de tud. Miután ezt is konstatáltuk, még rátett az idő egy lapáttal és borsónyi jegeket zúdított a vidékre a természet. Miután a jég elállt, gyorsan felszaladtunk az eresz alól a meleg váróterembe, ahol vizes ruháinkat egy páfrány cserepébe csavartuk. Igyekeztünk száradni és melegedni, ez utóbbiban egy forró rumos tea sokat segített. Majd’ egy órás pihenő után tudtunk továbbindulni első napi célállomásunk felé, a Kis-Tarpataki-völgy bejáratát őrző Zamkovszky menedékházhoz. Szerencsére ezt a távot már megúsztuk szárazon, de a poncsókat nem tettük el - biztos, ami biztos alapon.

A Zamkovszky menedékházban aztán következett a teregetés, és annak találgatása, hogy miért lettek a hálózsákjaink is csurom vizesek. Ez a találgatás inkább olyan költői kérdéssé lett, és megválaszolatlanul hagytuk, mert éhesebbek voltunk annál, mint amennyire a válasz jelentőséggel bírt. Szerencsére aztán reggelre majdnem mindenünk teljesen megszáradt, ugyanis éjjelre befűtöttek a házban.

Irány a Téry-ház

A Tátra kemény, ellenálló gránit kőzetével csak a jég és a hőmérséklet ingadozása bír, és egy komplett jégkorszak kellett ahhoz, hogy a völgyeket mai formájukra csiszolják a természet erői. Ennek eredménye, hogy minden lankásabb rész egy meredekebb, szinte falszerű szakaszban folytatódik. Ezeket a részeket hívjuk tófalaknak. A Téry Ödönről elnevezett menedékházat a Kis-Tarpataki-völgy tófalának tetejére állították, így a völgybe érkező turisták azonnal megpillanthatják az épületet, de órák telnek el addig, míg fel is érnek a 2015 méteres magasságba. Mi másnap reggel 6 óra előtt léptünk ki a kapun a Téry-ház irányába, immáron száraz lábbal. Alig negyed óra múlva ismét elővettük a poncsóinkat, és imába kezdtünk, hogy a fejünk feletti dörgés ne zápor közeledtét jelezze. Mire eljutottunk a tófal, vagyis a meredek rész kezdetéig, a dörgések szerencsére elhalkultak, az eső elállt, és a felhőkön lassan átszűrődött a nap fénye is. A kaptatón pedig már pólóig vetkőztünk, noha alig volt 12-14 fokos a levegő.

Ne aggódj!

A Téry-házhoz fél nyolc körül értünk fel, de nem időztünk itt sokat, mert az időjárás egyre jobb lett, és a Vöröstorony-hágóra szerettünk volna minél tisztább időben felérni. A hágóig nehezebben járható az út, mint a menedékházig, de ezt is gyorsan leküzdöttük és 9 óra előtt már a láncok alatt ettünk-ittunk, és vártuk, hogy egy 6 fős társaság útnak induljon előttünk.

Sokfelé jártam már a Tátrában (majdnem minden turistaúton), de a Vöröstorony-hágó az egyik kedvenc utam volt és maradt továbbra is. Noha Gergő még nem túrázott ilyen magasságokban, mégis indulás előtt gondosan eltitkoltam előle a hágóra vezető utat, nehogy megijedjen és lemondja a túrát. E tájékoztatást nemes egyszerűséggel megoldottam: ne aggódj, csak turistaúton fogunk menni! - Ezzel nem is hazudtam, csak azt nem jeleztem, hogy nem épp magyar viszonylatú turistaúton.

Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy erőnléte (ha már Ironman lett idén is Nagyatádon) és vagánysága elég ahhoz, hogy a néhol szűk párkányokon át vezető út biztonsággal teljesíthető legyen. Ennek ellenére senkinek nem ajánlom, aki soha nem járt korábban magashegyi túrán, vagy akinek tériszonya van, esetleg szédelgős típus.

A kezdeti „itt hogyan fogunk felmenni” gondolatok aztán eltűntek Gergőben, amikor látta, hogy az előttünk haladók merre mennek. Na, úgy fogunk felmenni - állapítottuk meg, de ezzel még nem lett meggyőzve teljes mértékben! Végül kezdeti számításom beigazolódott, és mind a ketten rendkívül élveztük a láncos szakasz meredekségét és izgalmát.

Kakaó kolbásszal

A 2352 méteres „csúcsfotó” után a Hosszú-tavi menház (Zbojnicka chata) felé vezetett utunk, átérve a Nagy-Tarpataki-völgybe. Ekkorra már a felhők is elkezdtek szállingózni a völgyekből a csúcsok irányába, így kilátásunk percről-percre szűkült. A menedékház előtti lankás részen bemutatót tartott az állatvilág. Egy komplett zerge család állta utunkat 2 gidával, akik békésen legelésztek, míg távolabb két mormota fedezte fel jelenlétünket és válósággal fejest ugrottak a sziklák közé, így mire eszméltünk, ők már el is tűntek. A menedékházban két forró kakaó mellé kolbászt és zsemlét ettünk, mert gasztronómiai kutatásunk és szakértelmünk ezt parancsolta.

A Nagy-Tarpataki-völgyben lefelé menet szembetalálkoztunk a tátrai turisták hadával. Mivel ez az egyik legszebb, legkönnyebben járható völgy, így nem is csoda, hogy talán a legforgalmasabb is. Közben olyan köd lett, hogy néhol 20-30 métert nem láttunk előre. A völgyből kiérve már eléggé elcsigázottak voltunk, így a Tarpatakba álltunk mezítláb, hogy „jegeljük” fáradt végtagjainkat. A hideg víz fájdalomcsillapítóként hatott, és felfrissült lábakkal indultunk a szemerkélő esőben a Kőpataki-tó irányába, a Lomnici-csúcs alá. Az út odáig elég eseménytelenül telt: csöpögő eső, 10-20 méteres látótávolság.

Aki egyszer eljut a lanovka végállomásához gyalog, egy dolgot kötelező megtennie: forró csokit kell itt innia. Ez, a nutellás szendvics és félliternyi kóla sokat dobott a vércukorszinten (nem is értem, hogy miért) és ezzel a hangulaton is, ugyanis eléggé elcsigázottak voltunk már, és még bő kétórányi út várt ránk a Zöld-tavi menedékházig. Ahogy kiléptünk az épületből, még az sem tántorított vissza minket, hogy az eső rákezdett elég rendesen. Nem tudom aznap hányadszorra, de ismét megtettük: poncsók fel, hátizsákra védőzsák fel. A tó mellett indultunk el és egy gyanús emelkedőhöz értünk. Nem jó helyen vagyunk, állapítottuk meg, hátra arc, majd elkezdett fújni a szél a Lomnic irányából. Nem telt bele két perc, az eső elállt és kitisztult az idő. A nap nem kezdett sütni, mert felettünk is felhős volt az idő, de a Lomnic így is pazar látványt nyújtott. Ekkor láttuk, hogy korábban 5 méterre haladtunk el az irányjelző tábla mellett, csak akkor nem láttuk.

Mint Mózes a tengert...

A Kőpataki-tótól a Nagy-Morgás-hágó (Sedlo pod Svistovkou) felé egy meredek emelkedővel indul az út, majd jobbra fordul és hágó alatti részig a hegyoldalban kanyarog az ösvény. Addig a bizonyos jobb kanyarig tartott a tiszta idő, mert ahogy kitisztult, úgy telepedett ismét köd a hegyekre. Közben folyamatosan dörgött, de pontos számításokat végeztem és megállapítottam, hogy a mi felhőnk felett dörög, 4-6 km távolságban. Villámokat alig láttunk, így lassan, de rendületlenül haladtunk előre. A hágó előtt mondtam is Gergőnek, de kár, hogy nem látjuk majd a völgyet, a Fehér-tavi-csúcsot és a menedékházat, ahol éjszakázni fogunk. Ahogy felértünk a hágóra, ismét szerencsénk volt, ismét jön egy szellő és ismét eltüntette a ködöt, így a hegyek kidugták az orrukat és páratlan látvány tárult a szemünk elé: 1800 méterig minden felhőben, a felett viszont minden tisztán kivehető volt. Csak a ház nem látszott... Már meg sem lepődtünk, amikor e kijelentés után pont a Zöld-tavi menedékház irányában egy rés keletkezett a felhőkön és megláttuk, a szerintem, mesebeli kis kunyhót lent a völgyben.

A Fehér-tavi-csúcs a Nagy-Morgás hágóról

Persze semmi sem örök, így mire szusszantunk egyet, a köd visszatért és ismét esni kezdett. Meredek úton ereszkedni kezdtünk, majd a magasságvesztés egy rövid, de annál csúszósabb, vizesebb és így kellemetlenebb lánccal biztosított részben ért végett. Rég éreztem ilyet augusztusban, de a hideg lánc és a vizes szikla miatt a végére kifejezetten fázott a kezem. Kicsivel 5 előtt érkeztünk meg a szálláshelyre, ahol forró zuhany után megvacsoráztunk és sört ittunk.

11 óra túra, 23 km-es táv és 1700 méternyi emelkedő volt a lábunkban, csak azon szurkoltunk, hogy ne aludjunk el 8 óra előtt, mert az mégiscsak ciki, még a tévémaci sem alszik ilyen korán.

Tériszonynak a belépés tilos

Másnap reggel negyed hatkor keltünk, csodás, napos időre. A szél ugyan fújt, de a nap miatt ez nem volt kellemetlen. Lent hagytunk minden felesleges dolgot és csak esőkabátok, víz és csoki társaságában indultunk neki a Fehér-tavi csúcsnak. A hegyre vezető ösvény egy tófal oldalában haladt igen meredeken. Mire felértünk a tetejére addigra a csúcsig vezető 700 méternyi szintkülönbség majdnem felét magunk mögött hagytuk. Innen egy katlan oldalában vezetett utunk egészen a Karó-tavi-átjáróig, mely előtt néhány méternyi lánccal biztosított, meredek emelkedőt kellett leküzdenünk. Az átjáróba érve aztán kitárult előttünk a Magas-Tátra. A Lomnici-csúcs, a Wéber-csúcs és a Fecske-torony addigi pompás látványát csak fokozták a lengyel hegyek, a Tengerszem-csúcs és a távoli Kriván látványa. Innentől a gerinc északi, árnyékos oldalán haladtunk egészen a 2229 méter magas Fehér-tavi-csúcsig. Az út itt többször beszűkült, több helyen sziklákon át vezetett, így itt is tényleg alapfeltétel volt a szédülésmentesség. Fél nyolc előtt léptünk fel a magas-tátrai főgerinc első hegyének tetejére, ha innen nézzük, ha onnan, akkor utolsó hegyének a tetejére. Teljesen mindegy igazából, hogy melyik, mert szép volt. A csúcson táblák segítettek eligazodni a látványban és abban, hogy pontosan mi is vett körül minket: északra a Bélai-Tátra mészkősziklái, délre a Lomnic, Wéber-csúcs, Téry-csúcs tömbjei, nyugatra a távolban a lengyel hegyek és a híres Sasok útja, míg keletre a homályba vesző Poprád-folyó és a Poprádi-medence.

Lefelé ugyanazon az úton mentünk, mint amerről jöttünk. A Zöld-tavi menházban összeszedtük a cuccainkat, elosztottuk a terheket és a Zöld-tavi-völgy irányában elhagytuk a hegyeket. Így alig 48 óra leforgása alatt kaptunk mindent: eláztunk, sütött a nap, mentünk ködben, mentünk tiszta, de felhős időben, voltunk völgyben, hágóban, gerincen és hegycsúcson, de az biztos, hogy mindvégig élveztük a tátrai kiruccanást!

Túraútvonalak a Tátrában
Nagyszalóki-csúcs
Vöröstorony-hágó túra
Zöld-tó völgyön át a Fehér-tavi csúcsig