A Rákóczi jelvényszerző túra bejárása Hír

A falut átszelve a cseviceüzem mellett elhaladva utunk betért az erdőbe, majd egy kisebb emelkedést, viszont annál nagyobb aljnövényzeten való átgázolást követően felértünk a Sós-cseri tetőre, ahol először nem sikerült az igazolójelet megtalálnunk (most nem volt ott külön bója, mint a Mátrahegy teljesítménytúrán), de miután ittjártunk igazolására fotózkodtunk, pár lépés után megtaláltuk a jelet, amit Lachtal szorgosan fel is jegyzett. Már itt is láthatóvá vált a túránk során érintendő legmagasabb pont, a Kékestető csúcsa. A fényespusztai elágazásig vezető utunk a Széchenyi-hegy oldalában igen kalandos volt, ugyanis kivágott és a turistaútra döntött fák tömkelege állta utunkat. Az erdészet a fákat az utolsó szakaszon már összegyűjtötte, de úgy látszik arra már nem volt kapacitásuk, hogy a munkájuk végére jussanak (a kivágott fákon látszott, hogy nem a minap vágták ki őket, és hagyták az úton). A 24-es utat keresztezve egy kisebb emelkedő után javarészt szintben (talán kicsit emelkedve) haladva folytattuk utunkat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre. Az úton rengeteg kis toboz volt lehullva a fenyőkről, valamint egy hatalmas gombát is sikerült lencsevégre kapni (sajnos a fajtáját nem tudom). A Hársas-tető alatti nyeregben az idős cserfán találtuk az igazolójelet, valamint itt pár percet pihentünk is, és megállapítottuk, hogy mennyire más a táj, mint mikor utoljára a már említett Mátrahegyen jártunk itt. Utunkat folytatva egy szép szurdokvölgy felett haladtunk, mikor valami idegen mocorgásra lettünk figyelmesek, és néhány másodperc múlva egy hatalmas őz szaladt fel a Kétbükk-közti-pataktól a völgy túlsó oldalán. Vártunk még egy pár pillanatot, hátha lesznek társai is, de nem jártunk sikerrel. Hamarosan beértünk Parádóhutára, ahol megtekintettük az elesett hősök emlékművét, valamint a mellette álló fából készült harangtornyot. Továbbhaladva a Klarissza-csevice felé útközben egy régi, de nagyon jó állapotban lévő utcai nyomóskutat láttunk. A forrás után egy rövid, ámde annál meredekebb emelkedő következett, majd nemsokára a Méhészkerthez értünk (igazolójel). Itt nem sokkal az elágazás előtt ki volt téve egy „Turista út jobbra” feliratú útjelző tábla, ami az erdőben igen érdekes látványt nyújt. A Méhészkertnél rövidít a kis Rákóczi turistaút, de mi maradtunk az eredeti elképzelésünknél, és továbbmentünk Parád felé, igaz előbb még visszatértünk Parádóhuta északi részére, ahol a Szeszfőzde nevű buszmegállónál termékeny málnabokrok vártak minket, amik termését alaposan teszteltük (Lachtal gyakorlatilag lelegelte a teljes termést, ami csak elérhető volt). Parádig aszfalton folytattuk utunkat, ami ugyan nem tartozik a kedvenc terepeink közé, de a fel-felbukkanó panorámák kárpótoltak minket, valamint itt láttuk a nap második őzét, aki keresztülrohant az úton előttünk mintegy 10 méterrel. Parádon igen rendezett falu fogadott minket, szinte minden kapura ki lehetett volna írni, hogy „Tiszta udvar, rendes ház”. Először Asztalos Johák fafaragó mester portáját érintettük, ahol feljegyeztük a szükséges szövegrészletet a faragott kapuról, majd továbbmentünk a központ felé, ahol a Tájházat, majd a Palócházat tekintettük meg, amelyek a „Palóc út” tagjának vallhatják magukat. A Palócháznál éppen ébredeztek a helyi erők, akik meg is örökítették ottjártunkat egy jól sikerült fényképpel, valamint itt is feljegyeztük a következő igazoló évszámot. Innen a főútra visszatérve hosszasan a 24-es úton folytattuk túránkat, egészen Parádfürdőig. Útközben ettünk egy jégkrémet, amit az első boltban nem is sikerült kapnunk, csak a másodikban jártunk sikerrel. Még szintén útközben elmentünk egy kerti bútorokat árusító kereskedés előtt, ahol szebbnél szebb madáretetőket lehetett megcsodálni. A Cifra Istálló Kocsimúzem előtt elhaladva egy régi fogatot sikerült megtekintenünk, a kiállítást most nem néztük meg. A Tarna-patak keresztezése után végre elhagytuk a főutat, igaz továbbra is aszfalton haladtunk, de legalább a forgalom csökkent valamelyest. Szívesen mártóztunk volna a patakban, amire most azonban nem volt időnk, ha az eredeti terv szerint a végére akartunk járni a Rákóczi turistaútnak. Tehát befordulva az Ilona-patak völgyébe nemsokára a Rákóczi-fánál találtuk magunkat, ahol egy emléktábla jelezte, hogy jó helyen járunk (igazolójel). A következő állomásunk a Mária-képoszlopos fa volt, ahol lehetőségünk nyílt volna a Vörösvár felkeresésére, de végül letettünk róla, majd legközelebb felmászunk a csúcsra, most inkább energiánkat a ránk váró Kékes-mászásra tartalékoltuk. A Sándorréti elágazást követően nemsokára a Szent István-csevicéhez értünk, amelyből igen magas vastartalmú vízhez jutottunk (Lachtal tudta csak meginni, nekem túl „erős” volt) az igazolójel feljegyzése után. Itt lepihentünk, magunkhoz vettünk egy-két szendvicset és csokit – azaz felkészültünk arra, hogy nekikezdünk a mászásnak. Mintegy két-háromszáz méter múlva utunk végre letért az aszfaltos erdészeti útról, és betértünk egy sűrűn benőtt ösvényre egy kerítés mellé. Itt meg is ijedtem rendesen, ugyanis a kerítés túloldalán egyszercsak egy őz (ma már a harmadik) vett észre minket, és eszeveszett rohanásba kezdett az ellenkező irányba. Sajnos őt sem tudtuk fényképen megörökíteni. Ekkor Lachtal felpörgött (elkezdett hatni a szendvics és a csoki adta energia), és meg sem állt a Rózsaszállási kutatóházig. Minden energiámat össze kellett szednem, hogy tudjam a lépést tartani vele, ami végül is sikerült, de Rózsaszálláson több vizet ittam meg, mint a nap folyamán egészen addig. A kód feljegyzése jó ürügyet szolgáltatott egy kis szusszanásra, mielőtt továbbálltunk volna. Az OKT eléréséig viszonylag lazább szakasz következett, vagyis nem kellett olyan meredeken mászni felfelé, nem kellett megszaporázni a levegővételeket. A Disznó-kő alatt a sárga sáv egyik éles kanyarjában gyönyörű kilátás nyílt a közelben lévő Marhád csúcsára. Légvonalban nem is voltunk messze a várkódtól! Az OKT-t elérve nem engedtem Lachtal csábításának, és így inkább jobbra fordultam, a Disznó-kő irányába, ahova végül Lachtal követett. Hiába, ilyen szép környezetben könnyű elbámészkodni és rossz felé venni az irányt! Biztos előtört a Mátrabérc sikeres teljesítésének emléke, és meg akarta tekinteni ismét az Oroszlánvárat! Nem is lett volna rossz ötlet, majd legközelebb arra megyünk nosztalgiázni! Szóval rátérve az OKT útvonalára, most jobban figyeltünk, mint a már említett Mátrabércen, amikor is sikerült lekavarnunk a jelzésről, mikor a jelzések helyett mások hátát néztük, így most gond nélkül értük el a Disznó-követ. Először megálltunk fent pihenni, valamint gyönyörködni a látványban (a nap folyamán már megtett útvonal gyakorlatilag a lábunk alatt hevert). Pihenés közben megnéztük, hogy még mi vár ránk Kékestetőig, és ekkor jöttünk rá, hogy bizony itt is meg kell keresnünk egy igazolójelet, ami az alattunk pár méterrel lévő sziklás kilátópontnál található, amit a Kék háromszög jelzésen értünk el. Bizony innen nagyon nehezen sikerült továbbmennünk, annyira lenyűgözött a látvány. Itt eszembe jutott Nagyondinnye megjegyzése, amit idén a Telekin mondott a Nagy-Mánára felérkezvén: „Aki nincs itt, az bizony egy nagy lúzer!”. És ez a mondás nagyon igaz volt itt is! Aki a természet helyett inkább a plázákban tölti a szombatjait, az meg is érdemli! A Disznó-kő után a Kis-Sas-kő alatt elhaladva hamarosan felértünk a gerincre, és nemsokára a Sas-kőnél lévő Világháborús Emlékműnél találtuk magunkat, ahova most fel is mentünk a turistaútról, hiszen itt is volt mit feljegyeznünk az igazolófüzetünkbe. Az Erzsébet-szikla keresztjénél még utoljára megtorpantunk gyönyörködni az egyre csak közeledő Kékes látványában, majd nagy levegőt véve nekiiramodtunk a Sötét-lápa-nyeregből történő hegyi befutónak. Itt új életre keltem, majdnem nekem kellett várnom Lachtalra a csúcson, de nem adta meg nekem ezt az örömöt, az utolsó 150 méteren belehúzott, így együtt érkeztünk fel Magyarország legmagasabb pontjára. Már-már megszokásból, egyből a Tető étterembe mentünk, ahol frissítettünk és vizet, valamint sört tankoltunk magunkba, és nem mellékesen a teraszon megebédeltünk a hazaiból. Mivel kicsit hűvös volt (csak 20 fok, ami most bizony hűvösnek számított, de nagyon jól esett), nem időztünk sokáig, hanem elmentünk a csúcskőhöz és a Rákóczi-emlékfához, ahol ismét igazoltuk magunkat, és az étterem irányában elkezdtük a leereszkedést túránk ekkor még távoli végpontja, Gyöngyös felé. Kezdetben még enyhén lejtett csak az út, igaz már itt is sok helyen bizony rendesen köves, valamint a nyitottabb részen aljnövényzettel benőtt volt a terep, de a Sombokor oldalában aztán már következett a térdpróbáló, már-már derékszögű leereszkedés. Itt nagyon kellett figyelni, hogy hova lesz a következő lépés, nehogy megcsússzunk, mert akkor csak a Som-nyeregben sikerült volna megállnunk. Így inkább lassan, de biztonságosan haladtunk, és épségben értük el a nyeregben található igazolópontot. Hamarosan Mátraházán találtuk magunkat, ahol gondoltam megszépítjük az amúgy sem csúnya igazolófüzetünket egy OKT-bélyegzővel, de már zárva volt az autóbusz-pályaudvar irodája (ebből is látszik, hogy tényleg kényelmesre vettük a tempót). Továbbhaladva az úton, innen aztán már tényleg ismerős voltam, számtalanszor tettem már meg innen az utat a sárga sáv jelzésen Mátrafüredig, valamint a Mátrafüred – Gyöngyös szakaszt is (igaz, azt mindig Gyöngyösről indulva). Lachtalnak is ismerős volt a terep, ő gyermekkorában üdült itt többször, volt, hogy pont az utunk mellett lévő Református üdülőben. Tehát a Szanatórium főbejárata mellett elhaladva egy kisebb emelkedő következett, és felérve már ki lehetett látni a „Mátrán kívülre” is. Egy rövid kitérőt tettünk egy kis fahídon keresztül a Kecske-bércre, ahol a kódot nem sikerült megtalálni, pedig még elkezdtünk egy kicsit lefelé is ereszkedni a sziklákon, hátha elbújik előlünk a jel, mint a Disznó-kőnél, de nem jártunk sikerrel, így maradt igazolás gyanánt a fotózás. Innen visszatérve a jelzésre, nemsokára átvergődtünk az Ózon Hotel kertjén, valamint elhaladtunk a Bérc Hotel és a Református üdülő előtt, majd megérkeztünk a Hanák Kolos kilátóhoz. Itt újabb igazolójel, valamint ismét csodás panoráma fogadott minket. Hiába, itt a Mátrában mindenhol van miben gyönyörködni! A kilátó előtt két biciklis túrázó hagyott le minket, akiket utolértünk, miután megpihentek. Ez még nem is érdekes, de az igen, hogy továbbindulva a Rákóczi-forrás felé, előttünk hagyták el a kilátót, de még útközben beértük őket úgy, hogy folyamatosan haladtak lefelé! Végül csak Mátrafüreden az aszfalton voltak képesek előlünk „meglógni”! De visszatérve még utunkra, a kilátó után ismét ereszkedésbe kezdtünk, hol szerpentinen, hol sziklás hegyoldalon keresztül. A Rákóczi-forrás vizéből frissítettük magunkat, valamint feljegyeztük a kódot, és tovább nem időzvén célba vettük a Muzsla-tetőt, majd Mátrafüredet, ahol a Kápolnánál ismét fotók és jegyzetelés következett. Továbbhaladva nemsokára kiértünk Mátrafüredről, és mentünk a Szent Anna-tó és Kápolna irányába. Még Mátrafüreden elhaladtunk a híres „Golyótörő” mellett (most sikerült mellette, nem úgy, mint a Mátrai Csillagokon), majd a Szakközépiskola után jött az új útvonalvezetés közvetlen egy kerítés tövében oldalazva. Most szerencsére száraz volt a terep, így nem kellett attól tartanunk, hogy becsúszunk a köztudatba. A kerítés után hosszú egyenes szakasz következett, csak a vitorlázó repülőtér jelentett egy kis látnivalót, de szerencsére hamar a Kápolnához értünk, ahol ismét megpihentünk. Kedvem lett volna itt végignézni a naplementét a Kápolna tornácán üldögélve, de az még messzebb volt egy kicsit, és nem szerettünk volna éjszakába nyúlóan lebotorkálni Gyöngyösre a Sár-hegy – Cseplye-tető útvonalon, így csak negyed órát engedtünk a napsugarak hódításának, és nekiveselkedtünk az utolsó emelkedő legyűrésének. Erre nagyon nehezen vettük rá magunkat, ha lett volna nálam hálózsák, akkor biztos nem mozdultam volna meg, és ott éjszakázom, de nem volt más választás, így „felszaladtunk” a Sár-hegy két tornyához, majd a Cseplye-tetőn lévő emlékoszlophoz (utolsó előtti ellenőrzőpont). Itt, noha csak 484 méter magasan voltunk, mintha a világ tetején lettünk volna, olyan gyönyörű körpanoráma tárulkozott elénk. Csak a jellegzetesebb látnivalók: Kékestető, Galyatető, Gyöngyös, Abasár, Dezsővár… stb. Ekkor fájó szívvel, de elbúcsúztunk a Mátrától, és bebotorkáltunk Gyöngyösre a köves, meredek lefelé vezető ösvényen, majd a nyaralók között, és végül hosszasan egy szőlőültetvény közepén haladva. Innen már csak vissza kellett találnunk a buszpályaudvarral egyvonalban lévő Rákóczi-szoborhoz! Na igen, útközben egy gyönyörű park és a szabadságharcos emlékmű Kossuth bácsival kicsit átvert minket, azt hittük megérkeztünk, de még egy-két száz méterrel odébb találtuk meg túránk végpontját, a Rákóczi-szobrot. Itt a padra letelepedvén gratuláltunk egymásnak, feljegyeztük a szükséges jelmondatot, célba vettük az autót és még majdnem világosban Pestre is értünk. Nagyon szép túraútvonalon vezetett a Rákóczi-turistaút, remek kirándulóidő volt, pazar kilátópontok tömkelegét érintettük, nehéz volt betelnünk a látvánnyal. Még az úgynevezett „átkötőszakaszok” is tudtak szépet mutatni akár egy-egy gyönyörű lakóház formájában. Nem bántuk meg, hogy eljöttünk, sőt! Szerintem még visszajövünk, és a másik irányban is teljesíteni fogjuk ezt az útvonalat! Aki nem hiszi, járjon utána… Hikerworm
Forrás: www.matra.hu