Menü

2012.05.23.     Hozzászólás 0

A karszt, a tengerpart és a gasztronómia

Egy filmes áthallással így foglalható össze a Skocjan Karszt-vidéki három, csordultig élményekkel megtöltött napunk. 


Felfedeztük a világörökség részeként védett barlangot és annak karszt vidékét, bepillantást nyertünk a környék tengerpartjára, és Szlovénia legdélebbi régi kikötővárosának fél méter széles sikátoraiban bolyongtunk, miközben belekóstoltunk a környék és az ország gasztronómiájába… de ne rohanjuk ennyire, mindent sorjában.

 

Szemhéj-ragasztó pénteki hajnalon verődött össze a kis csapatunk. Úticélunk, Skocjan és karszt vidéke Budapestről nézve nagyon könnyen elérhető. Csak felhajtunk az autópályára, betesszük az autót ötödikbe, rátesszük a féltéglát a gázpedálra és gyönyörködünk az elsuhanó sok száz kilométerek alatt változó tájban. Aztán utunk nagyjából 550. kilométerénél, a Divača-i lehajtónál (de a barlang is ki van jól táblázva), lehajtunk, és rá pár percre már meg is érkezünk a parkolóba. Mindezt két rövid pihenővel megbolondítva kicsit több mint 5 óra alatt.

Mielőtt valaki Skocjan településen keresné a barlang bejáratát, el kell mondani, hogy az egy másik település,Matavun határában fekszik (de ha a barlang tábláit figyeljük, nem tévedhetünk el). Érdekes élményt nyújt a környékre jellemző pár házbóll álló település-rendszer. Ahogy egy helyi vezetőnk a nap folyamán megjegyezte,Szlovéniában 10 lépés alatt 10 faluban járhatsz… és ez nagyon is igaz.  Matavun a környező apró települések közül a legnagyobb, talán 30 ház, ha van. A töbör szélén álló Skocjanban cirka 10 ház lehet és előbbi településtől nagyjából két teleknyi távolságra fekszik… és mint kiderül egyetlen egy öregasszony lakik csak a faluban, mert a többiek szép lassan kihaltak… 

 

A karszt

A túra szervezésekor a helyi Turisztikai irodával egyeztetve raktuk össze a programokat, így viszonylag kötött program várt minket első nap. Az előjegyzett, déli időponthoz képest egy órával korábban sikerült érkeznünk, rövid ismerkedő sétára indulunk a töbörre és a szélén álló településre jó rálátást nyújtó ponthoz, ahol első pillantást vethetünk a hírhedt „lyukra” és a szélén álló településre. Innen térünk vissza a találkára, ahol rövid ismertetőt kapunk a karszt-vidék fontosságáról és szerepéről, valamint azon belül is a Skocjan-barlang védettségéről.Mire végzünk már a látogatói csoport, akikhez a túra első felében csatlakoznunk kell, elindult a bejárat felé, így szaporáznunk kell lépteink utánuk. A bejárat pár percnyi sétára található az erdőben, így lemaradni a csoporttól nem ildomos.

 

karszt
Galériáért katt ide!

 

A vasajtónál érjük be a főcsoportot, idegenvezetőnk épp pár mondatban összefoglalja a barlang érdekesebb és fontosabb infóit, mint 6200méteres teljes hossz, 146méter magas-120méter széles és 300méter hosszú Európa legnagyobb terme, a láb-remegtető híd 47méteres magassága, a legnagyobb-15méteres cseppköve, 1986 óta tartó világörökség része, majd tárul Szezám kapuja, és besorjázunk. Elsőnek egy mesterséges vágatban kell sétálni a mélybe, hogy elérjük a természetes, cseppköves termet. A rendszer ezen felét „Csendes”-barlangnak nevezik, melyben kisebb, nagyobb és hatalmas oszlopok találhatók. Jellegét tekintve, az igazságot megvallva, nagyon hasonlót bárki láthat például otthon, az aggteleki Baradla-barlangban is. Szép-szép, de a közel 600kmnyi utazás után nem nyűgöz le… de…

  

Aztán egyre jobban hallani a távolból érkező víz morajlását, és elérünk a „Vizes”-barlang részhez. Hosszú lépcsősoron kezdünk el ereszkedni, miközben gigantikus mélységben a megvilágított Reka-folyó megzabolázatlanul hömpölyög a maga által év milliók alatt vágott sziklafalak között. Cseppköveknek nyoma sincs, itt a hatalmas méretek dominálnak. A sziklafalba mesterségesen kialakított járda átlag 50méteres magasságban húzódik a víz felett, és a terem mennyezete még magasabban van (a földalatti kanyon legmagasabb pontja 146 méter és 10-60méter széles)… 

 

A folyóban nincs túlzottan sok víz az elmúlt 8 hónap csapadék-szegény időszaknak köszönhetően, de így is kicsit hangosabban kell beszélgetni ahhoz, hogy megértsük egymás szavát.

 

Befordulunk az út egyik kanyarulatában és megpillantjuk a barlangról látható képeken szereplő hidat. A beton szerkezet közel 20 méter hosszú és majd 50 méteres mélység felett ível át. Hatalmas és leírhatatlan az élmény, miközben az ember átsétál rajta… Túravezetőnk elmondása szerint sokszor előfordul, hogy a csoportból valaki nem hajlandó átmenni rajta, és azt vissza kell kísérni a bejárathoz. Mi kiteszünk magunkért és a teljes csapat halad tovább. 

 

A szemközti falon a Gyűrűk Urának első részéből életre kelt kopott, keskeny lélekvesztő lépcső kígyózik felfele korlát vagy bármi biztonságfokozó elemet mellőzve. Ez a régi útvonal, de már nem használják… Vezetőnk többször mutogatja nyomait az 1826-os nagy árvíznek, amikor 128méter magas volt a vízállás a néhol 60méter széles kanyonban! Hátborzongató és hihetetlen belegondolni milyen erők lehettek akkor itt benn…

 

 

 

Lassan haladunk tovább, kanyargunk a sziklafalat követve, majd közel 80percnyi túra után kissé hunyorogva ismét kilépünk a napfénybe. A nagy töbör aljában állunk, mely több mint 160méter mély. Itt a turista-csoport jobbra, a felszínre indul, mi pedig az extra túrára, a Reka által valaha barlangnak kialakított de mára szurdokká beszakadt részére, mely a nyári szezontól külön jegy váltásával vezető nélkül bejárható lesz bárki számára.

 

Ezen szakaszhoz új vezetőt kapunk, aki szintén kedvesen és türelmesen állja a kérdéseket. A gigászi méretek, a tavaszi színekben pompázó növényzet, a fehéren tajtékzó folyó a mélyben igazán szájtátóssá teszi ezt a részt is. Magasan átívelő hídból megint jut, nem is egy. Már egy órája ámulunk, amikor újból a föld alá vezet utunk. Az örök sötétségben vezető szakasz távoli végén fénydárda fúrja magát a folyó felé. Kiérve a napfényre magunk mögött hagyjuk a szurdokot és barlangot, egyben a túránknak is vége. Bő 3 órás sétával magunk mögött még mindig az állunk keressük.

 

Rövid szünetet tartunk a központban, majd a mai nap harmadik guide-ja csatlakozik hozzánk, hogy egy rövid sétára vigyen minket a töbör körül. A túra során többször lehetőség nyílik lepillantani a mélybe, ahol most már ismerősként fel-felfedezünk részeket, ahol nem rég jártunk. A kis ösvényen pár perc alatt könnyedén körbe járható a nagy szakadék, és hamar átjutunk egy kis faluba, mely ugyan csak pár száz méterre van Skocjantól, mégis más nevet visel… A peremen egyensúlyozó településen aztán 3 pici különálló múzeumot nézünk meg. Kialakításukat tekintve érezni, hogy az ide látogató iskolásokat célozták meg. 

Az egész csapat farkaséhes, és el is fáradtunk, úgy hogy amikor visszaérünk a központba búcsúzunk és célba vesszük Tomajt, ahol jellegzetes Szlovén farmszállásunk vár. Szerencsére nem nagy távolság, és könnyedén megközelíthető. 

 

Másnap reggeli után autókázunk vissza a barlang központjához, ahol a tegnapi guide-sorozat elsőjével, Karmennel találkozunk, aki egy hosszabb túrára visz minket a Reka-folyó mentén. Utunk először a vízhez közel vezet, annak csendesebb és kevésbé vad oldalát is megismerhetjük. A vadregényes, dús növényzetű környezetben régi vízimalmok nyomai találhatók, néhol pedig a helyiek szórakozására, kikapcsolódására épített stégek, vagy épp strandröplabda pálya…

 

Az ösvény erősen kapaszkodni kezd a hegyoldalba, és hamar jó száz méterrel a folyó felett találjuk magunk. A sűrű növényzet határán, balunkon réttel sétálunk egy kastély romjai felé, ahova annak régi, sűrűn gyökerekkel benőtt vaskapuján keresztül jutunk be. Sajnos az épületből (és történetéből) nem sok maradt meg, abból is sokat már erősen benőtt a buja növényzet. De a helyszínnek önmagában is erős kisugárzása van, csodás rálátással a folyóra.

 

Rövid pihenőt követően újból visszaereszkedünk a folyó szintjére. Ez a szakasz erősen emlékeztet a Szlovák Paradicsom – Hernád áttörésének részére. Kényelmes sétával érünk át Skofjle településre, ahol némi helyi jellegzetes itókával fogadnak minket: házi almalével, egy erősebb (grappa) és egy „női” (bor+boróka) aperitiffel. Ráadásul, mivel kicsit elhúzódik a hűs árnyékban ücsörgésünk, a reggelinél megismert tekercs formájú édességből is kapunk frissen készítettet ideiglenes házigazdánktól.

Elindulunk visszafele, eltávolodva a folyótól, jelzés nélküli úton, majd egyszerűen a mezőn gyalogolva. Karmen egy idő után egyre tanácstalanul keresi az irányt, mint kiderül most jár erre először, de nem kell aggódnunk, mert a fejünk felett húzódó magasfeszültségű vezetékeket kell csak követni… Igazából nincs probléma, jó helyen vagyunk: rengeteg féle virág, csodálatos kilátás egy közeli hatalmas hegyre és a jó társaság vesz minket körbe. Pár perccel később már egy földúton bandukolunk, egy bő órás út után elérünk a reggeli kiindulási pontunkhoz, ahol búcsút intünk vezetőnknek, majd a szállásra megyünk, hogy egy gyors felfrissülés és átöltözést követően átruccanjuk Triesztbe.

 

A tengerpart

Az olasz határ alig 20 percre van Tomajtól, onnan pedig már csak egy hátszéllel megtámogatott köpésnyire a tengerpart és Trieszt, így adta magát, hogy második nap, bakancsos túránk végeztével irányba vegyük a sós vizet. Egy kicsi hegyi úton közelítünk, majd átérve nagyobb és forgalmasabb főútra térünk, hogy a hatalmas kikötőváros felé guruljunk. 

 

tengerpart
Galériáért katt ide!

 

Az út a parttal párhuzamosan, egy nagy hegy oldalában kacskaringózva halad lefele a városba… jobbunkon a mélyben a hatalmas város, majd a végtelen tenger. Sosem szerettem a nagy városi forgalomban vezetni, de ami Triesztben vár egy sofőrre, az minden eddigi tapasztalt élményen felül mutat. Rengeteg és még annál is több robogós, akik a kocsi mindkét oldalán hömpölyögnek előre, plusz elsőre úgy tűnik senki sem ismeri a KRESZt, vagy nem érdekli. Aztán parkolni általánosan szinte minden figurában parkolnak, még ha a valódi parkolóhelyen állnak is már, ők nyugodtan mögé állnak, a forgalom részeként fenntartott sávba is… 

 

Mire parkoló helyet találunk kissé leizzadok, és fehéren világítanak az ujjaim a kormányon. Hatalmas megkönnyebbülés kiszállni, és gyalogszerrel bevetni magunk az óvárosi részbe. A főtéren épp autó „kiállítás” fogad minket olyan autókkal, amik gyerekkorunk autóskártya korszakának jolly jokerjeinek számítottak, de felnőve is ikon-szinten nézi az ember a róluk készült képeket… itt viszont megfogható, valós mivoltjukban álltak a tér kövezetén: Dino, Pantera, egy pár háborúk előtti Ferrari, meg hát a század fordulóhoz közeli Alfák, Lanciák… Nehezen szakadunk el a sorok közül, de nincs sok időnk, és amennyit lehet, látni szeretnénk a városból.

 

Ha már Olaszországban vagyunk, beállunk fagyiért. A rendszer elsőre nem teljes érthető, és amikor a 7 gombóc fagyiért 22 eurót fizetek, cseppet megfagy a levegő körülöttem… Aztán amikor elkezdik kiadni a tölcséreket, fényderül a „problémára”: a 7 adag az nem hét gömb, hanem hét tölcsér. Szerencsére kedvesek és nem problémáznak a hibánkon (valószínűleg többször belefutnak ilyenbe), és a különbözetet visszaadják.

 

Másik „maradandó” élményt, bármennyire is furcsa, de egy helyi kisbolt nyújtja. A sajtos pultnál előbb tétlenül várva az előttem álló sor fogyását 5 perc alatt rájövök, hogy ide sorszámot kell húzni, majd közel 10 percig az előttem álló 7-8 tételes rendelését végig várva jöhetett a helyi „vendégszeretet”. A tipikusan kisközértek pultja mögül ismerős nyugdíjas korú mindenért problémázó hölgy áll velem szemben, kedvesen próbálom kideríteni beszél-e angolul, mire felháborodottan magyaráz valamit olaszul, és rázza fejét. Miután kézzel-lábbal elmutatom mit is szeretnék (barkóbába jó vagyok) gőgösen kezdi hosszasan kibeszélni a mögöttem állókkal, hogy most tényleg meg mertem kérdezni, tud e angolul? (bár az elmúlt pár percben sem tanultam meg olaszul, sok áthallás, jó emberismeret és gesztikuláció felismerés, amiből az ember hamar rájön mi is a téma…) Mindezek után szűk utcákon keresztül újra a part fele indulunk, és a tenger horizontján lebukó nap lágy fényében sétálunk vissza komótosan az autókhoz, hogy egy újabb feszültség-teljes vezetés vegye kezdetét, most kifele a városból.

 

Utolsó nap reggelére viharos széllel megérkezett a beharangozott hideg front, és kicsit több mint 20 fokott esett a hőmérséklet. Szerencsére reggelre elállt az eső, így csak a fülledt meleg utáni erős kontrasztot kell szoknunk és bízunk abban, hogy a tengerparton enyhébb idő lesz. A reggelit követően még egy búcsú kép erejére előkeressük házigazdánk, majd útnak indulunk az ország egyik legdélebbi kikötővároskája, Piran fele. 

 

Célunk felé közeledve, az autópálya végeztével közvetlen a parton autókázunk, hatalmas és vén ciprusfenyők alatt. Az erős szélben habosra korbácsolt mélykék és türkiz zöld színű tenger fantasztikus látványt nyújt. Nagyjából háromnegyed óra alatt meg is érkezünk a mediterrán településre. Akik erre tartanak, legyenek figyelmesek, mert a településre csak parkoló kártya váltással lehet behajtani, óránként 3 euros díjért, míg kicsit kintebb egy parkolóházban ennek feléért tehetjük le járművünk.

 

Piran pici, elkeskenyedő félszigetre és a fölé tornyosuló kicsi hegyre zsúfolódik. A hagyományos utcákat mellőző település hangulatos és keskeny sikátoraival rabul ejt. A házakat az északi fronton magas kőfal védi a zord időjárástól és a tengertől. A tengerszintjétől kicsit magasabban nagy templomtorony és tetején bronz angyal fürkészi fáradhatatlanul a messzeséget. Az ékszerűen a tengerbe nyomuló földnyelv legvégén piciny világítótoronyszerű épület. A hegyen pedig 15. századi várfal maradványai húzódnak, melyek nem csak a szárazföld felől érkező nem kívánatos elemek kívül tartását szolgálta, de a tengert is jól be lehetett látni róla.

 

Ha az ember kényelmesen járja be a városkát, akkor is 4-5órát könnyedén el tud itt tölteni, így voltunk ezzel mi is. A hideg miatt erősen szezon előtti hangulatot árasztó sikátorok közt bolyongva kerestünk egy éttermet a sétánk végére, és megebédeltünk, mielőtt újra autóba vágjuk magunk…

 

A Szlovén Gasztronómia

A déli szomszédunk étkei szintén még felfedezetlen területet jelentettek számunkra, így izgatottan vártuk az első étkezést. Már azért is, mert direkt úgy választottunk szállást, hogy a környékre és az országra legjellemzőbb legyen… és egy farmszállásnál nem igazán lehet jobbat találni erre a célra. 

 

gasztronómia
Galériáért katt ide!

 

Az első, hosszúra sikeredett nap végén farkaséhesen érkezett meg kis csapatunk a farmra, így nem sokat vacakoltunk a kipakolással: célba vettünk a lugas alatt megterített asztalunk. Házigazdánk térül-fordul, és egy kancsónyi házi vörösbort rak asztalunkra, a kicsit savasabb, száraz fajtából, melynek színe mély bíbor, és erősen festi a poharat. Hamar poharaink töltjük, és mire megérkezik a leves, jó nagyot bele is kortyolunk. A spárga-leves kicsit krémes, nagyobb darab spárgákkal, de kicsit az Én ízlésemnek „íztelen”, sótlan... ennek ellenére van a csapatban pár ember akinek így ízlik. Ezt követően nagy tányérnyi, kevéske dresszinggel leöntött saláta érkezik, vörös babbal és zsálya virágokkal a tetején. Mondanom sem kell, hogy a kék virágok látványa pillanatra mindenkit megakasztanak, nem eldöntött kérdés a szerepük: díszítés vagy étek…? Át-átkacsintunk a szomszéd asztalnál vacsorázó Lendváról érkezettekre, a látottak alapján bátortalanul de bele kóstolunk, amit hamar többünknél kitörő megvilágosodás követ: óriási íze van! Végezetül jön a főfogás, vörösborral készített marha szelet, mely olyan omlós, hogy a villa súlyától szétesik, kevés sült prosuttoval a tetején, hozzá párolt spenót, sós tésztában sült bodzavirág és hagymás krumpli. A kicsit több húshoz és talán kicsit kevesebb zöldet tartalmazó étrendhez szokott gyomrunk itt örömujjongásba tör ki. Desszertnek mézfagyi érkezik, melynek fullasztó édessége és enyhe fura utóíze tovább osztja a véleményeket. Összességében nem vagyunk éhesek, csak páran valami megszokott érzést hiányolunk… 

 

Mielőtt asztalt bontanánk, házigazdánk ismét felénk térül, és beinvitál minket a pincébe… ahol rengeteg sonka (prosutto) és hatalmas szalámiszerű rudak lógnak katonás sorokban… vastag szürke penész ruhában. Miközben a túlontúl „zöldre” sikeredett vacsorát követő hústömeg látványától megrészegülve bámulunk, kezünkbe kerül a ház specialitása, a mézes grappa. Bajszos barátunk tömören és tőszavakban magyarázza, hogy a Borának, azaz a tengeri szélnek köszönhetően, a sóval bepácolt sonka közel egy évig szikkad, majd újabb közel egy évig érlelődik légmozgásmentes környezetben. A mi szemünknek kissé furcsa és szokatlan penészes húsokkal szemben van egy pici fenntartásunk, de házigazdánk megnyugtat minket, hogy a holnapi reggelinél megkóstolhatjuk és jó lesz…

 

Az első reggelihez félve indul a csapat „húsevő” fele. Az asztalon egy tál apró szemű cseresznye fogad minket, majd érkezik egy barack turmix kefirrel megbolondítva, ami csak növeli aggodalmaink... de ezt követően érkezik egy tányérra átlátszóan vékonyra szeletelt prosutto és szalámi, frissen sült zsemle-féle, házi vaj, diós-spenótos túró, majd végül egy környékre nagyon jellemző édesség, amiben dió és túró van, mézzel leöntve, knédlire hasonlító tésztában. Tökéletes napindító menü kerekedett belőle.

 

A második vacsoránkhoz elhelyezkedve már repkednek a zöldebbnél zöldebb tippek a mai menüre… Páran még Olaszországban apró „elő” étkeket vásároltunk, biztos-ami-biztos alapon, és vacsora utánra leraktuk a szobákban. Mire elhelyezkedik mindenki, már érkezik is a vörösbor és a sós, vastag tésztájú, spenótos palacsinta, sajtos öntettel és parmezán sajttal a tetején. Ízletes előétel, hamar el is fogy szinte mindenkinél. Ezt a már megszokott módon nagy tányérnyi saláta követi, most bab nélkül, hagymával és zsenge rebarbara darabkákkal, valamint az elmaradhatatlan zsálya virággal a tetején. Ehhez borjúszelet, rétestésztában alma és torma, krokettgolyók, tört burgonya, párolt spenót… Végezetül pedig egy kis desszert: panna cotta áfonya öntettel. Ez a menü már sokkal jobban feküdt a többségünknek, nincs is panasz rá…

 

Utolsó reggelink az éjszaka során ránk törő hidegfront miatt benn, hangulatos étkezőben fogyasztjuk. Kezdésnek gyümölcs koktélt eszegetünk, kávét iszogatunk, majd sorra érkeznek az étkek: prosuttos tojásrántotta, vaj, fűszeres fetasajt és végül egy kis édesség: linzertésztás édes fügés tekercs. Ismét kellemesen jól lakunk, indulhat a nap…

 

Fantasztikus és tömény élmény volt az első alkalom Szlovéniában. Jó volt felfedezni a karszt-vidéket és a helyi gasztronómiát. Mindenféleképpen vissza fogunk még térni erre, mert magával ragadt minket…

Olvass többet a témáról: útibeszámoló, szlovénia

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.