Menü

2007.05.15.     Hozzászólás 0

jam.nyirbone.hu

A magyar huszár születése, dicső harcai és történelmi jelentősége - I

Huszártörténeti konferencián elhangzott elõadás szerkesztett változata.
A tanulmány kezdetén a magyar huszárral kapcsolatosan néhány fontos kérdést kell tisztáznunk. Ezek a huszár születésének körülményei, a téves nézetek tisztázása, a huszár dicsõ harcainak általános és elvi meghatározása, végül a huszár szerepe és jelentõsége a történelemben.

Erre azért van szükség, mert a mai kor embere - fõleg az ifjúság - már csak könyvekbõl, képekbõl, a múzeumok tárgyi emlékeibõl alkothat magának fogalmat arról, hogy mi is volt a huszár, a magyar huszár? Hiszen már a ló is kiszorult a mezõgazdaságból, a közlekedésbõl, lovat alig látni, legfeljebb a lóversenyeken, bemutatókon, vagy a városnézõ egy-két konfliskocsiba fogva. Pedig a ló az egyik legrégibb, hûséges és hasznos társa, harci bajtársa volt az embernek. Ezért okoz igazi örömöt, hogy mégse vész el a ló, a huszár emléke, szelleme, mert mint a vadvirágok a réten, mostanában egyre több hagyományõrzõ egyesület, huszárbandérium születik, áll fel még a határon túl is, az egész Kárpát-medencében!

E tanulmánynak is az a fõ célja, hogy megismerjük, mi is hát a huszár, hogyan keletkezett, mi volt a szerepe és jelentõsége történelmünkben egészen az utolsó háborúig. Milyen volt a harcmódja, és végül mi volt az a sajátosság, ami annyira kiemelte a magyar huszárt az európai és amerikai hadseregek katonái közül, hogy példáját követendõnek találták.

Fölteszem a kérdést: ki is volt, mi is volt az a magyar huszár, aki fél évszázaddal ezelõtt, a XX: század második, legvéresebb világháborúja után örökre eltûnt a harcok mezejérõl?

Ha megpróbálom jellemezni, sokféleképpen beszélhetek róla. Olyan ember volt mint akármelyikünk, olyan katona, mint bárki más. Olyan fából faragták, mint akár téged, akár engem, de ha felült ficánkoló, mozgékony, gyors, fáradhatatlan, szép magyar lovára, kezébe kapta a huszárkardot, és visszaszállt belé az õsi magyar lovasszellem, akkor más ember, más katona, más férfi lett belõle: magyar huszár!

Születését a történelem évezredes mélységében kereshetjük, valahol Napkelet messzi mezõin, onnan hozta magával a nagy õsi népek magas lovaskultúráját.

Nem túlzás ez, nem nagy szavak szépítõ szándékával akarom bekeretezni a világhírû magyar lovaskatona képét. Mert amilyen félelmesen merész, bátor és eredményes lovaskatonák voltak honfoglaló õseink, amilyen meglepõ, fölényes, rajtaütõ harcmóddal vívták gyõzelmes küzdelmeiket 1100 évvel ezelõtt egész Európa nagy térségeiben, ugyanolyan hõsies lélekkel, leleményes hadmûvészettel rettentették és kápráztatták el földrészünkön és a tengeren túl is az újabb korok népeit, akik megpróbálták utánozni õket harcban, szellemben, fegyverzetben, sõt még a világon legszebb egyenruhájukban is.

Népünk történetében nem a XV. században, a török betörések idején jelent meg elõször az a könnyû lovaskatona, akit huszárnak nevezünk! Csupán az történt, hogy elsõ "névjegyét", a huszár szót legnagyobb királyunk, Hunyadi Mátyás mondta tollba 1481-ben apósának, a nápolyi királynak szóló levelében. Éspedig ilyen módon: "equites levis armaturae, quos hussarones appellamus!" Vagyis "könnyû fegyverzetû lovasok, akiket huszároknak nevezünk." Ez azt jelenti, hogy a huszár szót a mi lovaskatonánkra vonatkoztatva legrégebbrõl ekkortól ismerjük írásban, mert mint nemesi családnév hiteles okmányokban már elõbb, 1449-bõl, sõt már 1403-ból is ismeretes.

Az a feltevés, hogy a huszár szó a magyar nyelvbe a török elõl menekülõ szerb lovasok lovasrablót jelentõ gusar szavából ered téves, mert teljesen elképzelhetetlen, hogy Mátyás király legelõkelõbb elit magyar lovaskatonáit a szerb rablók nevén határozta volna meg, valamint kizárt dolog, hogy nemesi családok a lovasrablók nevét vették volna fel. Ez csak a XIX. század szlávosító, nyelvünket lebecsülõ irányzat agyszüleménye. Legújabb kutatások szerint állítólag az ujgur (hun eredetû) nyelvben van egy "huszár" szó, amely közkatonát jelent.

A huszár szó ezen elsõ írásbeli megnevezését meghatározni a magyar huszár születésének, elsõ megjelenésének a hadtörténelemben helytelen és alaptalan, mert bár a könnyûlovasság haderõnkben sajnálatosan háttérbe szorult a XI-XII. század óta, de könnyû lovasaink mindig voltak. A fõ érvünk az, hogy a huszárok ugyanazzal a könnyûlovas harcmóddal küzdöttek, védekeztek a törökkel szemben, amely teljesen azonos volt a régi magyar lovas taktikával. Hiszen kezdetben még nyíllal is lövöldöztek, mint az Árpádok idején. A huszár tehát nem ekkor született, hanem csak ekkor tért vissza a régiekhez, vagyis ekkor: újjászületett!

Milyen is volt ez a könnyûlovas harcmód, amellyel olyan nagy fölényben voltak lovas õseink a nyugati népek elmaradott taktikájával szemben, s milyen volt az ezzel azonos huszár harceljárás a csapatnem, majd a fegyvernem egész fennállása idején?

Alapvetõ volt a ló gyorsaságában, mozgékonyságában rejlõ lélektani lehetõség felhasználása, ami abban nyilvánult meg, hogy váratlan idõben, helyen és irányban végrehajtott villámgyors megjelenésükkel, szokatlan támadási módjukkal, tûzzel (nyíllal) való rajtaütésükkel szokatlan megrázkódtatást idéztek elõ meglepett ellenségeikben, és ez olyan ijedtséget, rettentõ félelmet, teljes akcióképtelenséget váltott ki soraikban, ami minden ellenállást megszüntetett. Ez már fél gyõzelmet jelentett, mivel védekezés helyett pánikszerû menekülésbe kezdtek.

A másik alkalmazási mód ezzel ellenkezõ értelmû volt, amikor fejvesztett menekülést színleltek, amivel az ellenségben kiváltották a biztos gyõzelem érzését, az üldözés vadászszenvedélyét, s ekkor váratlanul, gyorsan visszafordulva a felbomlott üldözõk csoportját szétverték, vagy elõre elõkészített lesbe csalva, nagyobb erõkkel körülzárva semmisítették meg. A harc más formája volt még, amikor a zártrendû alakzatban felvonuló ellenséget nyilas támadásokkal körülszáguldották, rendjét felbomlasztották, és így végeztek velük. Ezekhez járult a gyors megjelenésük mellett, hogy a harc félbeszakítása után, vagy a harc végeztével újból váratlanul villámgyorsan eltávoztak, szinte eltûntek. Ezekkel a mozzanatokkal olyan hatást értek el fõleg kezdetben, hogy a kor babonás népei Isten ostorának, túlvilági lényeknek képzelték õket, és imádságban kerestek elõlük menedéket.

Mindehhez fûzzük még hozzá, hogy fél évszázadig tartó megelõzõ támadásaikkal elérték azt, hogy 895-tõl 1030-ig az országot nem érte sikeres ellenséges támadás. Felejtsük el és tüntessük el az ún. "kalandozás" tudatlan és megszégyenítõ kifejezést hadjáratainkra.

A huszár harcmódja ugyancsak a ló jó tulajdonságain alapult, kezdetben még a nyilat használták a törökkel szemben, késõbb a lõfegyverek megjelenésével a lovassági pisztoly, majd a karabély, végül az összes sorozat- és nehézfegyvereket használatba vették. Kardjuk természetesen ugyanolyan volt, mint õseiké. A lesbe csalás, félrevezetés, a terep messzemenõ kihasználása, a rajtaütés, a távolról megsemmisítés, halogató harc, a felderítés, utóvédharc, az üldözés és a gyors tartalék volt a huszár jellemzõ alkalmazásmódja.


Szerző: Nagy Kálmán

Folytatása következik...

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.