Trans(z) Szlovénia- mtb túra

Benecz Ferenc

2015/06/15

7 nap bringa az Alpoktól az Adriáig, a smaragdzöld Soca völgyén keresztül.

Hirdetés

Amikor már Szilvásmarci megvolt kétszer is, 4 fokban és esőben, amikor már leereszkedtél a Salamon toronynál, amikor feltekertél Kékestetőre és láttad a kilátást megannyiszor, hova menj bringázni?

Persze van még sok lehetőség, de igazából arról beszélek, amikor nem akarsz tiszta erőből harcolni több száz társaddal az ismert ösvényeken de mégis kihívásra vágysz.

7 nap bringa az Alpoktól az Adriáig, a smaragdzöld Soca völgyén keresztül.

Már indulás előtt tudtuk, az útvonal és a számok ismeretében, hogy hatalmas kaland lesz, de hogy transz lesz, arra nem számítottunk.

A Trans-Slovenia

Egy országot átszelő mtb túra, mely háttérszervezéssel könnyíti meg a teljesítést – csomagjaink külön követnek minket, szállásról-szállásra. A TS két útvonalat kínál – a „02” az egyedülállóan szép taváról híres Bleden keresztül, a nem kevésbé gyönyörű Bohinji-tó mentén indul ahol pihenésre és nézelődésre is elegendő helyszín csábítja a bringásokat a megállásra. Később sem javul a helyzet ilyen tekintetben, a 6. szakasz a Skocjani barlang mellett ér véget, a következő etapok onnan pedig a tengerig vezetnek minket. Ezen a túrán inkább a szilárd és sóderes burkolat a jellemző de könnyed tekeréseket itt se várjunk.

A „01” – amibe mi is belekóstolhattunk – a technikásabb, singletrackeket kedvelő kerékpárosokat célozza meg. Ez utóbbi Kranjska Goraból indul, és 6 tekerős nap után szintén Piranban, a tengerparton ér véget. Ez cirka 310-320 kilométert jelent, mely során bőven 8000 méter feletti szintet mászunk. Nem könnyű a feladat, de a Júliai-Alpok, a Soca-völgye, a Szlovén Karszt, a tenger és az apró mediterrán falvak látványa, a szakaszokon átélt élmények hamar feledtetik az izzasztó és kemény mászásokat.

A Trans Slovenia ötletgazdája Uli Stanciu a német Bike Magazine, a Trans-Alp túrák, a willingeni és riva del gardai bringa fesztivál alapítója, továbbá a www.bike-gps.com tulajdonosa.

Számunkra, magyaroknak is elérhető közelségben van a kiindulási pont – pld. Budapestről kb. 6 óra utazással érünk el Arnoldsteinbe vagy Kranjska Goraba. Érdemes legalább egy nappal korábban érkezni, vagy, ahogy mi is csináltuk, az utat két részre bontva utazni. Útközben, egy pálya melletti parkolóban megaludtunk, így frissebben érkeztünk meg a kiindulási pontunkra, Bovecbe – mivel mi az első szakaszokat idő hiányában kénytelenek voltunk kihagyni.

A túra teljesíthető a „nevezéskor” letöltött GPS trackek segítségével, vagy igényelhetünk felárért helyi guide-ot is.

Mi mindkét verziót kipróbáltuk. Első két nap a boveci erő, Dejan vezette kétfős csapatunkat, míg a további részeket már a csiganyálat követve tettük meg. Az utóbbi verziót, ha igazán élvezni akarjuk a lejtmeneteket, és nem keresgélve a lehetséges elágazásokat – úgy teljesítsük, hogy van a GPSünkön letöltött helyi topo és úthálózat térkép is. Ezek nélkül igen erőteljes a vakrepülés, bár ahogy nekünk is, sikerül így is a teljesítés.

A 3. napon a vezetőnk egy Garmin Etrex 30 volt. Csak jót mondhatunk róla, te meg itt elolvashatod.

A guide léte pedig olyan szabadságot ad, amitől semmi másra nem kell figyelnünk, mint a tájra, és az ösvényre, amin az előttünk haladó guide épp zúz. A szakaszok során érintett tájak folyamatosan változnak, ezzel téve gazdaggá és változatossá tekerésünk.

Bovec és Tolmin környéke magas, 1300 méter feletti hegycsúcsokkal tűzdelt, a távolban a Triglav és társainak kolosszális látványával.

Az útvonalak ennél fogva általában hosszú és néhol meredek (12-18%) mászásokkal kezdődnek (többségében aszfalton és dózeren), majd köves dózerutakon és meredek singletraileken lejtőzünk lefele. Tolmin után viszont inkább a dombosabb, mediterrán jellegű vidék jellemző. Szőlősorok, cseresznye- és bodzafák, a házaknál itt-ott pálmafák és fügék. A túráink útvonala már minimum fele-fele arányban aszfalton és földúton haladnak, de ez az arány a végére jobban átlendül az aszfalt javára. A földutak magas fűvel és ősrégi kőfalakkal szegélyezettek sok helyen.

Csúnya panoráma Forrás: Paraferee — Csúnya panoráma

Vizet és élelmet minden szakaszra kellő mennyiségben kell magunkkal vinni. Forrás kevés van, és a hazánkban megszokottaktól ellenkezőleg, arra fele nincs minden településen legalább egy kocsma. Mi minden napot 3-3 liternyi folyadékkal felvértezve kezdtük, és többször a cél előtt kilométerekkel kifogytunk belőle. A kis helyet és súlyt igénylő, de nagy energiát tartalmazó szeletek és gélek kulcsfontosságúak, de nem árt gazdagítani a felhozatalt egy almával, keksszel vagy épp aszalt gyümölccsel. A nap végén pedig a szállásokon kiadós, energia dús étkeket kaptunk, amelyek elfogyasztása után az asztaltól való felállás is komoly kihívásokat rejtett.

Mit vigyünk magunkkal?

Az időjárás kérdéskörben egyértelműen mindig készülnünk kell esőre és hideg szélre. A nyár szárazabb és kiszámíthatóbb, de egy kicsire összecsomagolható szélkabát elengedhetetlen ilyenkor is. Plusz azt is érdemes szem előtt tartani, hogy sok helyen órákon át mászunk árnyékmentes útvonalon…

A stílus a lényeg...

Kisdzsoni: A napsütés ellen a legújabb Shimano fotokromatikus napszemüvegeket kaptunk, melyet esőben is megadatott kipróbálni. Az izzadás közepette a biztos fogást Chiba kesztyűk segítették egyenesen Németországból és ez nagyon bejött! A Pearl Izumi mtb king short jóvoltából a szenvedéseim közepette is stílusos tudtam maradni, ami igen fontos valljuk be! Ha már szenvedsz legalább nézz ki jól! :) A sok cuccot egy 32 literes vadiúj Shimano és egy 25 literes Urban Rock hátizsákban rejtettük el- sokrétű tapasztalatokat szerezve.
A terep változatos, és szépen próbára teszi az ember fiát ezért nem árt egy megbízható, minden terepen otthonosan mozgó paripa. Én a Merida One-Twenty-t választottam.

Ami a technikát érinti pedig, nem tudunk mindenre felkészülni és egy egész szervizkamionnal a hátunk mögött végig tekerni a Trans-Sloveniat, de ha egy jól felkészített kerékpárral indulunk el, elégséges a szokásos minimál felszerelést kiegészíteni pár aprósággal. Az alapvető problémákra készüljünk fel – mint mindent tudó kéziszerszám (torxos), láncbontó és patentszem, egy pótbelső és foltkészlet, pumpa, gyorskötegelő és kevés ducktape. A szálláson pedig legyen azért egy pótkülső, és pótfékbetét.

A Trans-Slovenia általunk érintett szakaszain csupa kedves emberrel találkoztunk, akik mosolyogtak, és akár meg is invitáltak minket. Mint például a második napi szakaszon,

amikor tehénpásztorok nyári szállásai közé érve friss túró kóstolására kaptunk meghívót, ismeretlenül.

Első nap – Bovecből Kobaridba

Viadukton kb. 300 szint után, még 1200 hátra Forrás: Paraferee — Viadukton kb. 300 szint után, még 1200 hátra

Megérkezésünk után 1 órával már nyeregben is vagyunk, és a gigantikus Triglav csoporttól elfele tekerünk. Rövid földút után betonon kezdjük el a bő 6 órányi egybefüggő mászásunk. Közel 1200 méternyi szint vár ránk 18 kilométeres távon, amit az első pár kilométernyi szilárd burkolat után dózerúton teszünk meg. Szerencsére árnyék bőséggel akad, látnivalók viszont annál kevesebb, mert a fák mindent eltakarnak. A tetőre érve aztán bepótol mindent a panoráma. Mi több, kilométereken át egy több száz méter mély völgy peremén guruluk, egy füves, köves dózerúton! Lélegzetelállító a suhanás. A mosolyunk aztán egy érthetetlen szakasz lohasztja le. 29%-os meredekségű, köves, gyökeres hegyoldalon kell ereszkedni jó ideig. No persze épp hogy elkezdjük az élvezetes lankásabb részt gurulni, amikor egy technikai probléma gyalogszerre kényszerít a hátra levő részre (a Magura fékcső valami úton-módon hozzáért az épp 230 fok körüli hőmérsékleten izzó hátsó tárcsához, és kiégette azt).

Kilukad a Magura

Végre élvezhettük a gyötrelmesen hosszú mászás gyümölcsét. Eleinte kellemes, 30 km/h körüli tempóval suhantunk, egy hozzávetőlegesen 8-900 méteres mélység szélén, egy erősen kitett dózerúton. Majd, számunkra mai napig érthetetlen gondolatmenetnél fogva, egy sokszor 29%-os meredekségű, extrém köves ösvényre vezetett az útvonal. Ha épp egy egy downhill túrán lettünk volna, nem lepődünk meg, így viszont kikerekedett a szemünk. Hát még nekem, amikor végre kezdtünk élvezetesebb részeken gurulni, de az egyik rövid pihenő után a hátsó fékem fékkarja beesett, a bringám hátuljáról pedig fehér füst szállt fel. 3 évig valahogy soha nem okozott gondot, hogy a gyártó a kerékpárom hátsó fékcsövét 5-6 mm-re vezette el a tárcsától, de most ezek ketten intim közelségbe kerültek, és ebből az izzó kapcsolatból egy kiégetett fékcső született. Az akkor, a számat elhagyó szavakat inkább nem kezdem leírni... 6 órát másztam, leereszkedtem a fejen állós szakaszon, majd pont az élvezetes singletrail előtt fék nélkül maradtam! Kutyagolhattam a hegy lábáig, miközben hallgattam András és Dejan ujjongásait és agyalhattam azon, hogyan oldjuk meg a hátra levő 3 napot...

Jó tanács

A 3. kerékpár szervizben tudtak nekünk segíteni. Ott is "csak" úgy, hogy új hátsó fék szettet kellett vennünk ami 75 euróba fájt. Mint kiderült egész Szlovéniában csak a Shimano és az Avid fékek az elterjedtek, így pl. a Magurához alig van alkatrész.

Szállás

Kobaridban a zúgó, smaragzöld Soca felett a hegyoldalban található a Kamp Kobarid kemping. Ha a sátrazáshoz nem fűlik a fogad, bérelj ki egy farönkházat. Szenzációs!

Második nap – Kobaridból Tolminba

Nem Photoshop Forrás: Paraferee — Nem Photoshop

Számomra ez volt a legélvezetesebb nap. Ismét hosszú, fárasztó és most ráadásként az árnyékok hiányában tikkasztó mászással indítottuk a szakaszt. 12-14%-os aszfaltos kapaszkodás 8 km-en keresztül, mire felértünk VRN településre – valószínűleg az alapítók, mire ide felértek annyira ki voltak fáradva, hogy már csak fújtak egyet… Vrn… és már meg is volt a település neve. Innen kemény szakaszokkal tűzdelt dózerút következik a hágóig, ahol aztán minden fájdalmat feledtető látvány tárul szemeink elé. A kétezres kopasz, és még picit havas hegygerincek védelmező anyaként karolják körbe az 1400 méteres hegyet, amin épp állunk. Innen bő 1000 méteres lejtmenet következik, eleinte tehénlepényekkel bőven teleaknázott mezőkön – jobb inkább elővigyázatosnak lenni, mint gyorsnak, majd élvezetes dózerutakon, és kevéske singletrailen. A vége persze megint tekerés, de Tolminban jöhet egy kiadós fagyizás!

Bringával arra?!!

Ahogy felkapaszkodtunk Vrn településre, egy picit meggörnyedt, nap cserzett, inas kezű anyóka jött szembe velünk a falu egyetlen utcáján. Mikor meglátott minket vezetőnkkel szóba elegyedett. Utunkról kérdezett, merre tartunk. A válaszra igen csak kikerekedtek sokat látott szemei, mert bizony Ő még sose látott senkit, aki kerékpárral arra át tekert volna, merre mi épp most tartunk… Ezt követően következett a dózerút, melyen többször 16-18%-os emelkedők vártak ránk a hágóig.

Szállás

Kerékpáros turista farm, ahol a bringát nyugodtan kinn hagyhatod a ház előtt. A kilátás fenséges,csakúgy, mint a tényleg kézműves házi falatok. Minden felszolgált étel és ital saját alapanyagból, saját kézzel készül. A tészta, a túró, a kolbász és persze a pálinka is, amiből most csak felmézezett csajos változat volt.

Harmadik nap – Nova Goricaból Sezanaba

A leghosszabb, és a hátunk mögött levő szakaszokkal a fenekünkben a legszenvedősebb szakasz. Pedig az útvonal nagyon jó – igazi hullámvasút, amit ha friss lábakkal és hátsó fertállyal tekersz meg, lendületből nyomod végig. Így viszont az első 20 km-t Én, a másodikat András szenvedte meg. Aztán végre elértünk egy kocsmához, ami ments várként kínálta radlerét, kávéját és prosuttós szendvicsét. Az útvonal innentől sokszor halad ősrégi kőfalak között, bodzafák alatt, vagy épp szőlők között, apró falvak szűk utcáin keresztül. A nap legmagasabb pontja mindösszesen 673 méter volt, mégis 1300 méternyi szintet mászunk a nap végére, mire 70 km megtétele után beérünk Sezanaba. Több mint elég.

Suttogóknak

Negyedik nap reggel azzal a tudattal keltünk, hogy mivel egész éjjel ömlött az eső. és a környékre sárga riasztás van érvényben, a mai tekerést - akármennyire is sajnáljuk - töröljük. De ettől még program nélkül nem maradtunk: érkezik a lipicai ménesbirtok PR menedzsere, és szinte remegve tájékoztat minket, hogy megnézhetjük a reggeli kiengedést. A mai napig változatlan méretű, a Habsburgok által létrehozott birtok egyik üres karámjához vezet minket - szembe velünk vakítóan fehérre meszelt istálló áll. Látszik a hölgyön, hogy csillog a szeme, miközben megkérdezni "jöhetnek?". Bólintásunk karlendítés követi, majd az istálló ajtajába keresztbe fektetett palánk eltolódik, és... és a világ legkomótosabb lépdelő, szinte már az unott kifejezés határát súrolva, sorban kibaktatott cirka 30 lipicai - a fajt nem a méretük tette impozánssá, mint inkább fehér megjelenésük (a tenyésztés során évek alatt elérték, hogy 100 megszületett csikóból csak 1 lesz barna!) és kitűnő ugró tehetségük és tanulási fogékonyságuk. Miután az egész ménes kiért, elindultunk egy távolabbi elkerített legelő felé. Ide már végre abban a tempóban érkeztek a lovak, amit előzetesen vártunk. Lúdbőröző élmény állni a karámon kívül, miközben 30-40 paripa trappol szélsebesen előtted el, majd válnak egyre kisebbé ahogy eltávolodnak a végtelennek tűnő zöld mezőn. A birtokon vezetett túrák indulnak - angol, német, olasz nyelveken - mely során múzeumi kiállításon keresztül ismerhetjük meg a faj történelmét, és betekintést kapunk az istállókba is. A lovak szerelmeseinek kötelező program.

Szállás

Ha Lipicában szálltok meg mint mi, egyetlen egy választási lehetőségetek van, ami egy az átkosban épült és azóta is állami fenntartásban lévő hotel. A portás turistacsalogató lovász szerkóba van erőltetve, a parkoló tele Porschékkel. A szoba ugyan tiszta és a kávé is jó, de a reggelin már nagyon érződik a jó gazda hiánya.