Menü

2006.11.20.     Hozzászólás 0

www.outdoorsport.hu

MTB Himachal - Kalandvágyból gyõzelem

A verseny honlapját böngészve nem sok információt sikerült megtudnom a verseny részleteirõl, ezért az utolsó pillanatig hezitáltunk, hogy nekivágjunk-e az ismeretlennek. Végül az India és Himalája szavak varázsereje olyan mértékben árasztotta el a tudatunkat, hogy kétségeink ellenére is sikerült dönteni: ezt nem hagyhatjuk ki!



Nem is sejtettük, hogy a repülõjegyhez idõutazás is jár. Indiáról csak a filmekbõl, irodalomból, hírekbõl szórványosan elkapott információkkal rendelkezve a valóság elsõre letaglózó. Delhiben a repülõtérrõl kilépve egy olyan világba kerültünk, amely Európában már történelem. „Nem jársz messze az igazságtól” – mondta a verseny egyik indulója, a belga politikai nagykövet, amikor hangot adtam annak a megérzésemnek, hogy olyan ez az ország, mintha kicsit megfagytak volna benne a dolgok, amikor az angolok kivonulásakor 1947-ben függetlenné vált.

Delhiben már a közlekedés is igazi élményforrást kínál az extrémsportok rajongóinak. A buszok, autók és motoros-biciklis riksák masszája teljesen anarchikus, minden írott szabálytól mentes, mégis szervezett módon hömpölyög elõre. Visszapillantó már rég nincs a többségükön, a kommunikáció módja a dudára és fényszóróra szorítkozik. A belvárosban a drágának számító boltok és éttermek elõtt marcona fegyveres õrök állnak, és nyitják-csukják az ajtót a betérõknek. Delhiben nehéz elvegyülni, mert arányaiban kevés az idegen, és aki ott fehér, az csak (legalábbis indiai szemmel nézve) gazdag turista lehet; az ember egy idõ után hajlamos is önmaga helyett egy lábra kelt pénzeszsák tükörképét látni a bizniszre utazó indiaiak szemében.

A verseny Shimlából indult, amely Delhibõl 8 óra alatt közelíthetõ meg autóbusszal (300 km). A sofõr úgy vezetett, mintha raliautó lenne alatta, centikre elõztük a cirkuszi elefántok módjára feldíszített-kifestett õsrégi teherautókat. A folyamatos fékezés-gyorsítás és kígyózás a szerpentineken már-már az „egészségügyi zacskó” nevû tárgyért kiáltott, de még idõben megérkeztünk Shimlában. A busz köré gyûlt, közel százfõs, csomaghordásra jelentkezõ tömeggel folytatott kisebb közelharc után sikerült taxit keríteni, és eljutni a megadott szállóba. Igazi arisztokrata jellegû, provinciális kis helyen kaptunk fedelet a fejünk fölé, ahol a század eleji divat szerint öltözött recepciós az adatainkat egy hatalmas, megsárgult papírú könyvbe vésette fel velünk, amelyben talán még Gandhi írása is szerepel, ha valaha járt abban a szállóban.

Kiderült, hogy a rajt központja csak pár száz méterre fekszik a szállástól, ezért elindultunk felderíteni a terepet. Nagy megkönnyebbülés volt látni, hogy minden igaz: vannak szervezõk, rajtkapu, sok-sok molinó, és tényleg lesz verseny. Huhh!

Az indulást másnap reggel 8-ra idõzítették, ezt megelõzte még egy sajtótájékoztató és a regisztrálás, no és a közös vacsora. Lassan összeismerkedtünk a résztvevõkkel, akik között komoly versenyzõ nem is nagyon akadt, annál többen voltak viszont a kalandsportok szerelmesei, akiknek életstílusává vált a felfedezés és a megmérettetések keresése. A többi hasonló versenyen sok százan indulnak, itt viszont az alacsony létszám egészen különleges, már-már családias alaphangulatot adott a rendezvénynek. A legtöbben átlagos túramontit hoztak magukkal, csak néhány versenyre kiélezett gépet láttunk a mezõnyben, a külföldi kapcsolatokkal nem rendelkezõ indiaiak alatt pedig olyan kerékpárnak látszó tárgyak bukkantak fel, hogy a vér is megfagyott bennünk – a következõ sarokig sem mertem volna rájuk ülni, nemhogy 8 napig terepen hajtani õket...

Másnap reggel végül nekivágtunk az útnak, amely a tervek szerint 500 kilométeren át kanyargott a Himalája elõhegységében összesen 10 000 méter szintkülönbséggel. Ne gondoljon senki hóba burkolódzó csúcsokra, a verseny csak az itteni mércével domboknak számító 2-3000 méteres hegyeket érintette. A hóhatárt jelentõ 4500 méteres magasságot messze elkerültük, és csak az utolsó napon pillantottunk meg néhány 6000-es csúcsot a távolban. Ennek voltak azért pozitív oldalai is, fõként az, hogy nem kellett tartani hegyibetegségtõl és fagyhaláltól. A klíma kifejezetten kellemes volt ebben a magasságban, a hegyoldalakat pedig dús növényzet és óriási fák borították.

A többi hasonló maratontól annyiban tér el ez a verseny, hogy az egyes napok idõméréses és transzfer szakaszokból álltak össze. A transzfer szakaszokon kedélyesen bringázgatva, beszélgetve tekertünk egymáshoz csapódva, meg-megállva elkattintani pár fényképet. Az idõméréses szakaszon aztán óriási csaták mentek, feszültek az izmok, dolgoztak a bringák keményen, de csak amíg be nem értünk a célba, hogy a táborhelyig újra együtt tekerjünk végig, megbeszélve, mit éltünk át a verseny alatt.

Az elsõ nap máris egy ilyen 10 km-es transzfer szakasszal indult. Nem is bántuk, mert igen forgalmas részeken kellett áthaladnunk, és épp elég feladatnak bizonyult az, hogy épségben kikerüljünk az emberek, állatok, autók és buszok véletlenszerûen kavargó áradatából. Utitársammal, Norbival kezdetben közös túrára készültünk, de ezen a napon kiderült, hogy komoly esélyei lehetnek a gyõzelemre, mert könnyedén nyerte az idõmérõ szakaszt. Így hát megbeszéltük, hogy mindenki azt csinálja, amihez jobban ért: õ versenyez, én fényképezek. Azért így sem maradtam magamra, valakihez mindig sikerült csapódni, és nagyon érdekes embereket ismertem meg. Mindig jó érzés tapasztalni, mennyire hasonlóképp élik meg ezt a sportot az emberek, még ha tízezer kilométerre is laknak egymástól.

A táborhelyünket egy fennsíkon alakították ki, ahonnan szép kilátás nyílt a körülöttünk lévõ hegyekre. A szervezõk már felállították a sátrakat az érkezésünkre, és a konyhás csapat is javában dolgozott a vacsorán a konyhasátorban. Elsõ nap még egész jónak tûnt a vacsi, de a leginkább indiai fogásokat felvonultató menü a többi napon sem változott sokat, és a hét vége felé már a fél életünket adtuk volna egy tisztességes bolognai spagettiért. A tésztát errefelé nemigen ismerik, és a csípõs zöldségekbõl és rizsbõl nehéz volt pótolni a felhasznált energiát. Bár útközben sokfelé vannak vegyesboltok, és rendszeresen vettünk az olcsó és finom kekszekbõl, a végére mégis szinte mindenki 2-3 lyuknyival beljebb tudta húzni az övét.

Az indiai viszonyokhoz képest királyi ellátásban volt részünk. Igaz, a mobil WC itt egy földbe ásott guggolós csésze volt, a zuhanyzót a vizesvödör képviselte, és többnyire az ivóvizet is forralt, ki tudja honnan származó vízbõl meríthettük, a szervezõk tényleg meg voltak gyõzõdve arról, hogy ez világszínvonal. Nem akartuk kiábrándítani õket, mert az tény, hogy sokat dolgoztak a versenyért, és igazán nem lehetett okunk panaszra.

Ezen a vidéken nem olyan fejlett a turizmus, így a helyiek ritkán látnak idegeneket, fõleg nem színes, testhez simuló öltözékekben száguldva sci-fibe illõ bringákon. A gyerekek integettek és hellóztak, a felnõttek mosolyogtak, köszöntek, vagy csak néztek megrökönyödve – sokféle reakciót láttunk, csak közönyt nem. Egy indiai sportcsatorna stábja is elkísért minket, így folyamatosan a kamerák össztüzében tekertünk, esténként interjúkat adtunk. Mintha csak a Tour de France-on versenyeztünk volna! Úgy néztek itt ránk, amatõr kis hobbistákra, mintha a világ élsportolói lennénk. Ha valaki tudni szeretné, milyen a sztárélet, jövõre látogasson ki a versenyre.

Az ezt követõ napokban utunk tovább vezetett a hegyek láncolatán át. Autókkal csak ritkán találkoztunk, a helyi ún. dzsuvabuszok viszont mindenhol hemzsegnek, olyan utakon képesek haladni, ahol mi terepjáróval sem szívesen próbálkoznánk. Az útvonal nagy részét kitevõ utak annyira kövesek és rázósak voltak, mint nálunk a Mátra legkegyetlenebb lejtõi. A hasonló versenyekhez képest egy napra nem jutott sok szint, de egész más egy fejnagyságú kövekbõl kirakott úton mászni 1500 métert, mint sima földúton, így ez a látszólag kicsi szintkülönbség is épp elég volt egy napra.

A vidéken élõk
életét elnézve úgy gondoltunk vissza Magyarország legelmaradottabb részére is, mint a fejlett világ központjára. Éppen szántás ideje volt, a talpalatnyi vízszintes részeket és teraszokat ökrökkel húzott ekével mûvelték, az utak mentén asszonyok hordták hátukon a termést, és térdelve, sarlóval végezték a betakarítást, mint évezredekkel ezelõtt. De ez nem jelenti azt, hogy komor és keserû lenne ez a vidék. Épp ellenkezõleg, ilyen tisztán mosolygó arcokkal és ennyi kedvességgel Magyarországon nagyon ritkán találkozom.
Az biztos, hogy a cyberjövõrõl papolókat elcibálnám ide pár hétre, hogy megnézzék, hogyan is él az emberek nagyobbik része a világon. Azokat is helyretenné egy ilyen túra, akik otthon lubickolnak a jólétben, és panaszkodnak minden kis apróságra.

Norbi közben szorgalmasan nyerte az etapokat. Ugyan volt egy eltévedése a 2. napon, ami 20 perc hátrányt jelentett, és a három vele egy súlycsoportban lévõ ellenfél néha kicsit megszorongatta, azért magabiztosan elfoglalta a vezetõ helyet. Ilyen mezõnyben persze nem nehéz gyõzni, de részemrõl minden elismerésem az övé, mert nem biztos, hogy sokan tudnának 8 napon át maximumot hozni ilyen étkezés, szinte folyamatosan 2000m feletti szint és az elkerülhetetlen, állandósuló gyomorproblémák mellett. Az 5. napra sikerült ledolgoznia a hátrányát, a 7. napon pedig már 10 perc elõnyben volt. Nagyjából a 7. nap reggelén kezdtünk el azon morfondírozni, hogy akkor talán ebbõl ennyi elég is volna. A tekerés nem fárasztott ki annyira, az étkezés és a körülmények azonban kezdték megtenni hatásukat. De visszaút nem volt, folytatni kellett.

A 7. nap határozottan kellemesre sikerült: némi mászás után egy 1300 méternyi szintet esõ, végig lejtõs idõméréses szakasz következett egyenkénti indítással, akár egy idõfutamon. Lelkesen küldtük a gépeket lefelé, a majd' egyórás száguldás életre keltette elfásult tagjainkat.

Az utolsó nap sajnos az egyik leghosszabb szakasz várt ránk. Mivel többeknek már aznap este ment a buszuk, korán kellett indulnunk. A reggeli és az indulás szinte minden nap késett egy órát, ezért ezen a reggelen saját kezünkbe vettük a szervezést, és indultunk hétkor, nem törõdve azzal, mikor tér magához a reggelis stáb. Nem volt alaptalan a sietség, mert nagy kihívások vártak ránk: az 1200 méteren fekvõ Kullubõl 2500 méterre kellett felkapaszkodnunk. Ebbõl 800 méter folyamatos mászás volt, majd a maradék ötszáz métert egy három kilométer hosszú, meredek lépcsõsoron volt alkalmunk leküzdeni. Volt, aki a kerekeket kiszedve a zsákjára kötözte a bringáját, mi inkább maradtunk a vállon cipelõs megoldásnál. Küzdelmes volt, de megérte, fent csodálatos panoráma várt ránk, és végre láthattunk egy kis ízelítõt a Himalája magasabb régióiból.

Az utolsó idõméréses szakasz egy gyönyörû, haladós, kicsit technikázós úton vezetett, amit nagyon élveztünk. Norbinál kicsit korábban indultam, de hamarosan úgy száguldott el mellettem, hogy biztatni sem volt idõm. Hozott is vagy még 10 percet az idején, így összetettben sikerült megnyernie a versenyt, ezzel megszületett az elsõ magyar gyõzelem külföldi hegyikerékpáros maratonon. Hivatalosan egy európai szemmel is igen szép összeg volt a nyereménye, de a szervezõk által adott csekk beválthatatlannak bizonyult – szerencsére a belga nagykövetségen dolgozó barátunk minden eszközt bevet, hogy kicsikarja a pénzt a szervezõkbõl, de ha sikerül is, az egész cirkusz kicsit rossz fényt vet a rendezvényre.

Ha pénzt nyerni tehát nem is, de egy fantasztikus kalandtúrán-versenyen részt venni mindenképp érdemes kilátogatni ide, hiszen ennyi pénzért 8 nap tekerés a Himalájában ajándék.

Versenyinfo:
Idõtartam: 8 nap, 500 km
Hõmérséklet: 0-40 fok
Tengerszint feletti magasság: 800-3200 m
Részvételi díj: 100 USD (jövõre több lesz)
Kapcsolat: www.mtbhimachal.com

Általános info:

Védõoltás: kötelezõ nincs, de erõsen ajánlott a tífusz, az agyhártyagyulladás, a hepatitis A és a tetanusz elleni oltás, ezek költsége kb. 20 000 forint. Maláriaveszély nincs.
Vízum: kell, 12 500 forint egyszeri belépéssel
Pénznem: rúpia. 1 rúpia=4,7 forint
1 doboz keksz 10 rúpia, 1 palack víz 12 rúpia, szállás 100-1000 rúpia.
Fokozottan be kell tartani a higiéniai szabályokat, és csak palackozott vizet szabad inni.
Delhiben és a hegyekben jó a közbiztonság, nem kell tartani a helyiektõl.

Szöveg, fotó: Baki Ádám

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.