Menü

2015.10.13.     Hozzászólás 4

Horváth Zoltán

Japán két keréken - VI rész

Drámamentes végjáték szerelembe esve


Japán két keréken
2011.07.14 – 10.14

 

Visszatérés Tokióba

Újra Shikokun

Bő egy órát vesz igénybe a legrövidebb kompút Kyushuból Shikokura, egészen pontosan a Sadamisaki-félszigetre. Majd 40 kilométer hosszú, de nagyon keskeny földnyelv ez, kicsit olyan érzés a hegygerincen biciklizni, mintha egy tengerből kiemelkedő, óriási vasúti töltésen mennék.

Ezen a félszigeten állítottak emléket Hyoichi Kohno-nak, az első japánnak, aki teljesen egyedül, mindenféle segítség nélkül gyalogolt el az Északi-sarkra. A 43 éves kalandor, egy 6 évig tartó, 15000 kilométeres gyalogtúrát tervezett az Északi-sarkról haza, Matsuyamába, de expedíciója sajnos tragédiával végződött.

A 378-as úton haladok végig a tengerparton Matsuyama felé. Kb. 5 hete jártam már ezen a vidéken, de akkor nem a félszigetről, hanem délről, Ozu és Uchiko városából tartottam Matsuyamába az 56-os főúton. A város előtt ismerős kereszteződéshez érek, emlékszem, hogy itt már szinte állva tekertem a halálra ítélt hátsó gumimon.

Ezúttal nem megyek be a városközpontba, csupán pár kilométert haladok az ismerős úton, majd letérek keletre. Shikoku északi partvidékét szeretném bejárni, ez kimaradt az első látogatásom alkalmával.

 

A zarándokok szigete teljesen más képet fest itt az északi részeken. Nyoma sincs a ráérős, vidéki életnek, érződik Honshu nagyvárosainak közelsége a Belső-tenger túloldalán.

Nem is tapasztaltam sehol máshol Japánban azt a fajta láblógatós, semmittevős életérzést, amelyet Shikoku déli vidékén volt szerencsém átélni. Az az egyik legfejletlenebb, legszegényebb régió az országban, ugyanakkor

üde színfolt volt a szorgos, tüsténkedő, tisztaságmániás japánok birodalmában, a helyenként szemetes, lustálkodós, ráérős világ.

Észak-Shikoku egészen más tészta, mondhatnám ’udon’, amely a sziget egyik legjellemzőbb helyi specialitása. Az udon egy búzalisztből készülő tésztaétel, amelyet fillérekért vásárolhatunk Shikokun Japán többi részéhez képest. Eszem is ezerrel a finom, vastag tésztát.

 

Japán legnagyobb japánkertje

Money, money, money

Takamatsu városába tartok, ahol vészesen fogyó készpénz-készletemet kellene feltölteni. A postán próbálkozom, és leszámítva a hosszú sort, simán tudok pénzt szerezni az automatából. Ezért figyelmeztetett minden útikönyv és beszámoló a pénzfelvétel nehézségeire!?

Bullshit! Magyarul smafu.

Angol bankszámlám van ugyan, de nem hinném, hogy magyar számlával nehezebb lett volna.

Ezúton üzenem mindenkinek, aki hozzám hasonlóan készpénzhegyekkel készül, hogy a postán minden gond nélkül használhatja a bankkártyáját. Ráadásul angol menü is van az ATM-en, nem kell kandzsikat beazonosítani a telefonból, amely elég reménytelen vállalkozás a jelkép-analfabétáknak.

 

Galériához klikk a képre!

 

Ritsurin Koen

Természetesen nem a postára jöttem egészen Takamatsuig, sokkal inkább a város legendás japánkertje hozott ide, a káprázatos Ritsurin Koen.

A 75 hektárnyi területen található tájkert puszta körbejárásához is órák kellenek, aki pedig többre vágyik a kert ’lerohanásánál’, nyugodtan számoljon egy egész délutáni programmal. Többek között 13 mesterségesen épített domb, 6 tó, számos kőépítmény, múzeum, bonsaikert, teaház és persze rengeteg különleges fa, növény és virág kápráztatja el a látogatókat. Ehhez a pazar kerthez tökéletes hátteret biztosít a gyönyörűen zöldellő Shiun-hegy, amely a táj kialakításában is meghatározó szerepet játszott a 17. század elején. A 75 hektár minden négyzetmétere ki van dolgozva, Ritsurin Koen óriáskertje részleteiben is mestermunka.

 

Sakaide emeletes hídja

Shikoku magyarul annyit tesz, négy tartomány, amelyből hármat már bejártam az első körutam során. Takamatsu, az általam utolsóként érintett Kagawa tartomány fővárosa, talán a leghangulatosabb nagyváros a zarándokok földjén.

Három híd köti össze Shikokut Honshuval, ebből kettőt már megnéztem, nem hagyhatom ki a harmadik monstrumot sem.

Sakaide városánál lehet felhajtani a Seto ohashi nevezetű emeletes hídra, amelynek felső szintjén autópályán, alul pedig vasúton kelhetünk át Honshu szigetére. A biciklisikre sajnos nem gondoltak az öt szigeten átívelő hídkomplexum építésekor.

Hangyaként Japánban

A másik két híd is lenyűgöző alkotás, de a Seto ohashi pillérjénél állva érzem magam a legkisebbnek. Szinte nyomasztó a kolosszus közelében tartózkodni, ugyanakkor gyönyörű látvány a távolba vesző, kanyargó híd sziluettje.

Csodálatos parkot hoztak létre a 40 évig épült híd emlékére, kilátótoronnyal, múzeummal, és egyéb szórakoztató komplexumokkal, most azonban teremtett lélek sincs a kisebb városnyi területen. Hangyánál is kisebbnek érzem magam a hatalmas építmények és terek ölelésében. Kihaltsága baljóssá teszi a Seto parkot, kényelmetlenül forgolódok bonsaiméretű sátramban az óriások földjén. Megkönnyebbülve ébredek október első napján a milliótonnányi híd tövében.

Még a legbeképzeltebb embereket is elcsendesítené a megaépitmény brutális kisugárzása, helyére teszi fejemben a porszem kifejezést.

 

Kompira-san

Felmásztál a tetejéig?

Az északi partvidék után a sziget belseje felé veszem az irányt, ahol éppen útba esik Kotohira városa, amely egy kultikus sintó zarándokhelynek ad otthont.

A köznyelv Kompira-san néven emlegeti a templomok és szentélyek sokaságából álló helyet. Hajdan buddhista templomok is működtek a Zozu-hegyen, de a Meiji restauráció idején az akkori kormány szükségét érezte a két vallás elkülönítésének, és nemes egyszerűséggel sintónak nyilvánította. 

A hegyoldalba épült szent birodalmat nem lehet hipp-hopp bejárni, sokat kell lépcsőzni a főszentély meglátogatásához. Egészen pontosan 785 lépcsőfokot kell megmászni a szegény turistának, amennyiben nem akar palankint, magyarul gyaloghintót fogadni.

 

Galériához klikk a képre!

 

Szerencsére a japánok vékony emberek, de kíváncsi lennék a két hordár arcára, amikor kövér amerikai turistákat kell felcipelni a főszentélyhez. Bele sem merek gondolni, ha az innen további 583 lépcsőfokra található belső szentélyhez vitetik magukat. Akárhogy is számolom, az bizony 1368 lépcső. Állítólag a japánok mindig ezt kérdezik Kompira-san kapcsán- felmásztál a tetejéig?

Én felmászok. Még hogy mászok, rohanok, de így is eltart pár órát a Zozu-hegy bejárása.

A csúcson hihetetlen kilátás fogad, megkockáztatom nagyobb élmény, mint maga a belső szentély.

Kiábrándulva tapasztalom, hogy a lépcsőzés semmivel sem könnyebb lefelé, sőt, talán még jobban megerőlteti az izmokat. Nesze neked bringás gyerek, lesz olyan izomlázad holnapra, hogy csak na!

 

Shikoku legvadabb vidékén

Azért veszem kettesével Kompira-san lépcsőit, mert csak két hetem maradt a vízumom lejártáig, nem akarok összetűzésbe keveredni a japán hatóságokkal. Vissza kellene jutnom Tokióba, de valahogy nem fűlik a fogam Honshu iparilag fejlett részein visszatekerni. Nem is akarok még a visszaútra gondolni, inkább folytatom az utam Shikoku belsejébe, a szigetet észak-dél irányban megosztó hegyláncok felé.

A kristálytiszta Yoshino folyó mentén indulok felfelé, amely nevezetes vadvíznek számít a raftingosok körében, szurdokai pedig fantasztikus látványt nyújtanak a gyönyörű fekvésű 32-es országútról is. Óriási hegyek vesznek körbe Oboke településénél, ahol az éjszakát töltöm. Shikoku belseje télen szinte megközelíthetetlen, a kevés számú, szűk hegyi utat általában hó borítja, elzárva az itt élőket a külvilágtól.

Nappal napsütésben pompáznak a Yoshinogawa féktelen habzású zuhogói, de éjjel megfagyok a sátramban. Minimalista hozzáállásomnak köszönhetem az éjszakai vacogást, mivel minden pluszsúlyt alapból elutasítok. 

Minek meleg ruha egy három hónapos túrára? Csak feleslegesen foglalná a helyet. Akkor most fagyj meg minimál-san! Megérdemled!

Reggel két forró kávét iszom egymás után, majd újabb hegymászás következik az extra szűk 45-ös úton.
Az Iya folyóhoz igyekszem, amelyen egy nemzeti kinccsé nyilvánított függőhíd késztet az embertelen hegyi utak leküzdésére.

Híd vadszőlő indából

Shikoku eldugott bugyraiban járok, ugyanakkor az egész sziget legcsodálatosabb tájaiban gyönyörködhetek. A tegnapi 2736 lépcső után, most a pedállal küzdenek izomlázban égő lábaim.
Az út önmagában is fantasztikus, de a kétkezi munkával készült, vadszőlő indából font híd látványa felülmúlhatatlan.

 

Galériához klikk a képre!

 

Kazurabashi, vagyis szőlőinda híd. Így hívják a maga nemében párját ritkító függőhidat.
500 yenért átkelhetünk az Iya folyó felett 14 méterrel húzódó 45 méter hosszú hídon, de aki bizalmatlan a szőlőindák teherbírásával kapcsolatban, ne kockáztassa meg a heves szívdobogással járó élményt.

A régi 32-es úton indulok vissza Awaikeda irányába, ezúttal az Iya folyó völgyében haladva. Eldugott kis falvak szegélyezik a szerpentinekben bővelkedő mellékutat, miközben lélegzetelállító kilátás tárul elém kanyarról kanyarra. Az egyik hajtűben ’a pisilő kisfiú” szobrában gyönyörködhetnek az erre járók, habár a kisfiú alatt tátongó mélységet tériszonyban szenvedőknek semmiképpen nem ajánlanám megtekintésre.

 

Irány a főváros

Az Iya és Yoshinogawa összefolyásánál térek vissza az új 32-es útra, majd az utóbbi folyó mentén tartok keletre, Tokushima felé. Nem halogathatom sokáig a döntést, kénytelen leszek valahogy Tokióba menni. Választhatnék egy rövid kompot Kobe vagy Wakayama városába, de akkor kénytelen lennék végigtekerni a legfejlettebb iparvidékeken, tele metropoliszokkal. 

Kyotóban és környékén jártam már évekkel ezelőtt, és ez volna az egyetlen érv, amely Honshu legsűrűbben lakott részei mellett szólna. Emlékeim szerint Osakában nem szívesen bicikliznék, és a Nagoyától Suzukáig terjedő szakaszt sem szeretném még egyszer végig tekerni. Azt hiszem Tokushimából egyenesen Tokióba kompozok, ezzel marad még néhány napom a repülő indulásáig. 

Awaikeda után forgalmas főút vezet Tokushimáig, de ez elkerülhető a településeken áthaladó mellékutakon. Az már csak hab a tortán, hogy ez a vidék is rengeteg érdekességet rejteget a főúton átrobogók elől.

Ölelj fát

Itt vannak például a káprázatos látványt nyújtó teraszos rizsföldek Ikawa és Mikamo hegyoldalaiban, de itt pillantom meg életem leghatalmasabb élőlényét is, egy kámforfa személyében. Yakushima több ezer éves cédrusai sokkal öregebbek ugyan, de könnyedén elbújhatnának a gigantikus fatörzs mögé. Kerítés veszi körül a szent fát, de muszáj megölelgetnem az 1000 éves óriást.

Eguchi környékén gyönyörű vízesés mellett falatozom. Az elhagyatott ösvényeken sok a kígyó, kavicsokat rugdalva igyekszem megelőzni a váratlan találkozást velük. Október 4.-én este érek Tokushimába, majd a másnap délelőtt induló kompra szállva hagyom el a zarándokok földjét, Shikokut.

 

Irány Tokió!

18 órás hajózás vár rám a fővárosig, próbálom valahogy elütni az időt. Bejárom a hatalmas komp minden szintjét, beveszem magam egy fürdőbe, szaunázok, kiélvezem a civilizáció kínálta kényelmi szolgáltatásokat, amelyekben kevés részem volt az elmúlt hónapokban.

Szóba elegyedek két fickóval, akik meghívnak egy sörre az étteremben. Angolul és japánul folyik a diskurzus, amely inkább hasonlít egy bábeli kocsmajelenethez. Minden megértett mondatunkat megünnepeljük, estére már munkát kínál az általam ácsnak tippelt úriember.

Gyomorhinta

Az biztos, hogy a tetőn dolgozik, de a munkakörét nem sikerül pontosan beazonosítanom. Közben viharosra fordul az idő, egyre vadabbul dobálják a hullámok a hajótestet. Soha nem éreztem a tengeribetegség jeleit, most viszont ingyenjegyet kapok a szédüléssel, hányingerrel járó gyomorhintára. Az éttermi illemhelyiség minden fülkéje foglalt, hallhatóan más sem viseli jól az utcányi komp magatehetetlen vergődését az óriási hullámok közepette.

Melyik agyament találhatta ki a Csendes-óceán nevet??!

Kis túlzással az egész hajó wc-n van, nekem csak egy zuhanykabin jut.

Pár órát tart a vihar, nem sokat alszom a hajnali megérkezésig. Fél hatkor kötünk ki Tokióban, mindenki nagyon megviselt arccal botorkál a járműve felé. Elbúcsúzok ácsnak képzelt barátaimtól, végül nem élek nagyon is vonzó állásajánlatukkal, pedig a fizetés még Angliához képest is csábító. Persze ki tudja jól értem-e?

 

Tokió

Ködös, barátságtalan időjárásban érünk partot a japán főváros kikötőjében, de legalább nem a tengeren tapasztalt tájfun fogad. Október 6. van, maradt még szűk egy hetem a repülőig.

Utálom ezt a visszaszámlálósdit! Miért nem tudok szabadulni tőle??!

’Hála istennek’ a kikötő egy mesterséges szigeten van, és már harmadik nekifutásra sikerül is megtalálnom azt a hidat, amelyikre biciklivel is felhajthatok. Absztrakt épületekből nincs hiány, az egyik bejárat előtt egy óriási, földből kiálló fűrészt álmodott meg a tervező, mondhatom hatásosra sikerült. Ez az építmény a Tokió Nemzetközi Kiállítási Központ, a fűrészes bejárat pedig a Konferencia Torony előtt található.

A ködös horizonton is jól látszik a távoli felhőkarcoló-rengeteg. Kicsit kezd felszakadozni a felhőzet, ahogy egyre beljebb jutok a városok városába. A 304-es úton haladok északra, egyre magasabb épületek között nyújtogatom a nyakam, lassanként többet nézek felfelé, mint előre.

 

Galériához klikk a képre!

 

Elhaladok a híres Tsukiji halpiac előtt, de a hajnali halárverésnek már rég vége van. Meglepően simán jutok el a Ginza negyedig, majd minden dráma nélkül tekerek tovább Hibiya felé. Úgy érkezem a császári palotához, mintha minden nap erre járnék dolgozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam a tokiói forgatagtól, de

legnagyobb meglepetésemre jól biciklizhető a város.

A palota valamilyen okból nem látogatható, kívülről tudom csak szemügyre venni. Szóval itt lakik a japán császár. Nem rossz, bár ha én volnék a császár, biztosan visszaköltöznék Kyotóba, az ősi fővárosba.

Shinjuku negyedén keresztül próbálok kikeveredni a belvárosból, habár ez nem helytálló kifejezés egy olyan metropolisz kapcsán, mint Tokió. Maradjunk annyiban, hogy nyugat felé veszem az irányt, de megdöbbenve tapasztalom, hogy a forgalom egyre erősödik, ahogy távolodom a központi negyedektől.
Egész délután nyomom a pedált, de nem sikerül kikeverednem a külvárosból estig, kénytelen vagyok Tokióban éjszakázni.

 

Fuji - a szent hegy

Hajnalban már ismét úton vagyok, elvileg nem lehetek messze Japán szent hegyétől, a szinte tökéletesen szimmetrikus kúpot formáló Fujitól. Fujiyoshida az egyik legfelkapottabb város a hegy lábánál, ez az egyik tradicionális kiindulópontja a Fuji megmászásának.

 

Galériához klikk a képre!

 

Tokiótól folyamatos emelkedő vezet Fujiyoshidáig, itt már 900 méterrel a tengerszint felett járok. Ezen a magasságon fekszik a legtöbb település a Fuji lábánál elterülő fennsíkon, amely szinte körbeöleli a hegyet. A kopasz hegyről akadálytalanul süvít lefelé a fagyos szél, októberben különösen dermesztőek az éjszakák a fennsíkon. Vacogó fogakkal, jégkockára fagyva ébredek a hűtőszekrénynek is beillő sátramban.

Szerencsére a harmadik kávé után beindul a vérkeringésem, talán még az egyetlen kapucnis pulcsimat is levehetem később. Általában a szent vulkán miatt érkeznek ide a turisták, de a Fuji lábánál elterülő öt tó vidéke is feledhetetlen látványt nyújt. Valószínűleg sokkal nagyobb figyelmet szentelnének a tájnak, ha nem az emblematikus hegy árnyékában húzódna.

Jó volna megmászni a Fujit...

...de elképzelni sem akarom milyen időjárás fogadna 3700 méteren, az én ruhakészletemmel ezer méteren is fagyhalál fenyeget. Egészen más lenne a helyzet, ha sűrű erdők borítanák a híres tűzhányót, de a vulkánok már csak ilyen kopaszok, az Aso fennsíkon is fagyos szelek ’óvtak’ a túlmelegedéstől.

Ellátogatok a tavakhoz, melyek közül Kawaguchi a legfelkapottabb poszterszerű megjelenésével, Yamanaka pedig a legnagyobb. Motosu, Shoji és Sai tavai kiváló kempingező és horgászhelyek a zsúfoltság elől menekülő turistáknak. A Sai tó nyugati oldalán húzódik Aokigahara, a baljós hírű öngyilkosok erdeje. Nem merek bemenni a fák közé.

Kawaguchinál készülnek a klasszikus fotók, háttérben a havas tetejű Fujival. Kimondottan rossz látási viszonyok mellett, nincs esélyem szép fényképet készíteni, de legalább senki sem látja a képeken, hogy havas hegycsúcs sincs. Van viszont friss, természetes Fuji-víz. Mindenki hordókban, kannákban viszi haza a csövekből csordogáló forrásvizet, amely egyenesen a hegyről jön.

Több mint száz kilométer a Fujit megkerülni a fennsíkon, Gotemba városánál intek búcsút a végig ködbe, felhőbe burkolózó szent hegynek. Oyamánál van szerencsém ellátogatni a Fuji Speedway legendás versenypályájára, de természetesen itt sem lehet csak úgy bebiciklizni az aszfaltcsíkra.

 

Kamakura és a Nagy Buddha

Narita keletre fekszik Tokiótól, én viszont nyugatra indultam a Fuji felderítésére, ergo újra át kellene kelnem a tizenkétmilliós fővároson. Nem hoz lázba ez a lehetőség, más útvonalat szeretnék találni Naritába. A térképet böngészve elég kézenfekvő megoldásnak tűnik a Boso-félsziget, amely Kurihamából egy rövid kompúttal elérhető.

1000 méterről, folyamatos lejtmenetben ereszkedek a Sagami-öbölhöz, ahonnan óriási forgalomban, viszont tökéletes kerékpárúton haladok kelet felé a tengerparton. Zajvédő falak választanak el az országúttól, olyan mintha szélcsatornában tekernék. Folyamatosan 30-40 km/h sebességgel ’utazom’ minden különösebb megerőltetés nélkül.

A Föld legnépesebb és legsűrűbben lakott városa

Nagyon gyorsan érem el a kelet Kyotójának tartott Kamakura városát, amely Tokiótól 50, Yokohamától pedig mindössze 20 kilométerre található. Tulajdonképpen ez az egész terület az ún. Nagy Tokió Agglomeráció része, amely a maga 35 millió lakosával, a Föld legnépesebb és legsűrűbben lakott városa.

Nehezen cáfolhatnám ezt a tényt, félelmetes embertömeg hömpölyög az utakon és a járdákon egyaránt. Kamakura Nagy Buddhájához képtelenség a nyeregben maradva eljutni, kénytelen vagyok leszállni és az emberek között tolni a biciklit.

Madonna koncert lesz itt, vagy mindig ennyi ember tolong az utcán?

Daibutsu- a hatalmas bronz buddha szobor- sejtelmes mosollyal az arcán konstatálja a popsztárnak kijáró népszerűséget. Biztosan szép város Kamakura, de a tömegnyomor elveszi a kedvem a látnivalóktól, inkább elindulok Kurihamába, ahol 1000 yenért áthajózom a Boso-félszigetre, szinte látótávolságra Naritától.

 

Az utolsó felvonás

Drámamentes végjáték szerelembe esve

Kanayában köt ki a komp, innen északra indulva 100 kilométer lenne Narita, de maradt még három napom, tehát délre indulok. A Boso-félsziget kellemes klímája és szelíd homokos tengerpartjai nyugodt, drámamentes végjátékot ígérnek. Itt kiélhetik magukat a növények és virágok szerelmesei, a vidék bővelkedik parkokban, botanikus kertekben.

Hotában éjszakázom, majd reggel elindulok a Tokiói-öböl mentén délnek. Békés tengerparti települések érintésével jutok el Tateyamába, ahol egy sziklafalra épült szentély késztet hosszabb megállásra.

 

Galériához klikk a képre!

 

Fantáziadús megoldás, fantasztikus kilátással. Hogy kaphattak erre építési engedélyt?

Következő állomásom a meglehetősen érdekes Rose Marie Park, Chitose városában. Az egész parkot William Shakespeare és a XVI. századi Anglia ihlette, amely elég szokatlan Japánban, mindössze 80 kilométerre Tokiótól, ugyanakkor 15.600 kilométerre Londontól.

Azért tudom ilyen pontosan, mert tábla jelzi a távolságokat.

A park előrevetíti a nem túl távoli jövőt, nemsokára Angliában leszek, pedig minden porcikámmal maradnék, életre szóló szerelembe estem Japánnal.

A félsziget keleti oldalán már a Csendes-óceán társaságában haladok északra. Kamogawa, Katsuura, Isumi, szinte gépiesen tekerek Narita irányába, gondolatban már nem a Boso-félszigeten járok.

Utolsó kereszteződésemnél elbúcsúzom az óceántól, és ráfordulok a 62-es útra, amely egyenesen Naritába, Yamához vezet. Az ellenkező irányból érkezem, ezért csak az utolsó pillanatban veszem észre a Narita Airport Hostelt. Yama a szomszéd ház tetején dolgozik, festi az ereszcsatornát.

- Konicsivá Zoltán!

- Konicsivá Yama!

- How are you doing?

Tudja hogy gyenge a japánom, egyből angolra vált. Úgy örülünk egymásnak, mintha régi ismerősök lennénk.

- Túlélted? Milyen volt? Meddig jutottál? Sört kérsz?

- Persze, meg szakét és shochut is!

Sokáig beszélgetünk az éjjel és az elmúlt három hónaphoz viszonyítva későn, reggel 8 körül ébredek, de így is marad egy egész napom Naritára. A város egyértelműen csak a nemzetközi repülőtér megépítése óta került fel a külföldi turisták listájára, de Naritasan buddhista templom-komplexuma régóta kedvelt célpont a japánok körében. Különösen hangulatos az Omotesando nevezetű út, amelyen rengeteg kézműves stand, szuvenír-shop, és étterem társaságában juthatunk el Naritasan templomaihoz és pagodáihoz a hangulatos, szűk utcákon át. Én is vásárolok néhány apróságot, de szó szerint, mivel nagyobb dolgokat nem tudnék becsomagolni a bicikli mellé, amely- pontosabban AKI, csupa nagybetűvel - hiba nélkül teljesítette a 7521 kilométert.

Így is túlsúlyos a pakkom, de

amikor kiderül, hogy az a bringa van a dobozban, amellyel körbejártam Japánt, egyből gratulálnak és szemet hunynak az extra kilók felett.

Arigato gozaimashita!!!
Sayonara Nippon!!!

-- o --

Október 14.-én rövidnadrágban és csokibarnán érkezem Ferihegyre.
Nagy szavak helyett csak annyit mondanék, VISSZA AKAROK MENNI!!!
Jut eszembe, nem tud valaki japán útlevelet, vagy állampolgárságot intézni?

Vége...

További képek és kapcsolat a szerzővel itt...

 

Olvass többet a témáról: Japán két keréken

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.


  • fotozoo 2015.10.16.   08:36

    fotozoo

    Köszi a gratulációkat! Mikor indulunk?

    válasz erre...

  • nade 2015.10.15.   18:03

    nade

    Gratulálok! és köszönöm az irást! és igen én is kedvet kaptam hozzá!!!

    válasz erre...

  • ApaCS 2015.10.15.   07:34

    ApaCS

    Gratulálok! Az úthoz és a naplóhoz is. Roppant inspiráló. Az ember legszívesebben azonnal indulna.. :)

    válasz erre...

  • Laya 2015.10.14.   02:32

    Laya

    Köszi az Írást! :) Kedvet kap hozzá az ember, bár nem a tekeréshez, hanem az úthoz. Ezért én inkább csak egy pedelec-kel vállalnám.

    válasz erre...