Menü

2016.09.09.     Hozzászólás 0

Boda Péter - Mesterbike

Irány a Trans Dinara maraton!

Tudtam, hogy kegyetlen köves lesz, de a valóság túlmutatott az elképzeléseimen.


A kezdet

Az egész úgy kezdődött, hogy még Gosau-ban a Salzkammergut után kerekeztem a faluban, amikor összefutottam Szabó Attilával (Vegan Energy Food Team). Említette, hogy menni akar valami horvát többnapos montis versenyre. Elkezdett jobbnál jobb dolgokat mesélni róla, ajánlgatta, hogy jöjjek én is. Nyúlt a mézes madzag. Amúgy is imádom a többnaposokat és sajnáltam volna, ha idén egy sem jön össze. Komolyan fontolóra vettem hát a dolgot, mindenképpen szerettem volna valami különlegességgel megkoronázni a szezonomat.
Nyilván az lett a vége, hogy pár hét múlva, szeptember elsején délelőtt pakolom be a bringás cuccaimat valami kocsiba Pesten és szedelőcködünk.

Irány a Trans Dinara maraton!
 

Útitársaim: két csapattársam Kiss Tamás, Zsivity Zorán és az ötletgazda, Szabó Attila. Hosszú 7 órás kocsikázás várt ránk a Trilj nevű kisvárosig, ahonnan az első etap rajtolt másnap. Nem kellett félteni, minket attól, hogy belehalunk a monoton autópályák egyhangúságába. Kezdtük a beszélgetésünket, a bringás felszerelésekről és különböző versenyekről, majd Split közelében járva már egymás szavába vágva vitáztunk elektromos autók életciklus elemzéséről és arról, hogy van-e élet a földön kívül.

Végül estefelé megérkeztünk a főhadiszállásra. Váltottunk egy pár szót a főszervezővel, majd elfoglaltuk tornatermi szállásunkat és megvacsoráztunk. Rizs, tészta volt bőven, "all you can eat" lehetett fogyasztani.

Közben össze futottunk a párosban induló, Wouter Cleppével és Blazsó Marcival. Őket azt hiszem senkinek sem kell bemutatnunk.

Leszállt az éj, a tornaterem hamar elcsendesedett. Nagyon romantikus volt, a bringáink mellett éjszakázni, bedugtam a Zorántól kölcsönvett füldugókat és aludtam, mint a bunda.

 

Csendélet az első etap előestéjén

Csendélet az első etap előestéjén

 

1. etap - 84 km/2600 m

Másnap 8-kor rajtoltunk. Nem tudtuk még mi vár ránk, az ellenfelek ismeretlenek voltak. Ami azt illeti a pálya sem olyan volt, mint, amit elképzeltem.

Tudtam, hogy kegyetlen köves lesz, de a valóság túlmutatott az elképzeléseimen.

 

A rajt után felkanyarodtunk az aszfaltról élesen balra és kezdődött a terep. Itt hamar szétszakadt a mezőny erőnlét szerint. Én az élbolyba kerültem, de pont nem tudtam elmenni a legelső kemény maggal, így 5-6 km-el később maradtam tejesen egyedül. Se előttem se mögöttem nem volt egy teremtett lélek sem.

A kietlen Dinári-hegység sajátossága, hogy nincsennek erdők csak gyér aljnövényzet, így nagyon messzire tud leskelődni az ember verseny közben, kémlelni merre járnak az ellenfelek. Néha meg-meg csillant a távolban egy-egy fém alkatrész, így a motiváció és a remény folyamatos volt, próbáltam felzárkózni.

Az emelkedők meredekek és alattomosak voltak, a kövek folyton elgördültek a kerék alatt és rengeteg energia elment az egyensúlyozásra. Sokszor kellett nagyobb áttételt választani, annál mint ami az emelkedő meredekségéből következett volna, hogy a kerék ne forogjon el, így rengeteg erőlködős mászás volt. Néha le is kellett szállni, a lehetetlennek titulált részeken, ilyenkor maradt a futás.

 

Küzdök a kövekkel...

Küzdök a kövekkel...

 

...Zorán is

...Zorán is

 

Ami a lejtőket illeti, két féle volt. A sodrós kavicsos, ereszd el a hajam és a buckás, sziklás lélek kirázós. Az utóbbira egyáltalán nem voltam felkészülve. Ha eresztettem a gépet féltem, hogy felütöm a merev farút, ha fékeztem fájtak az ujjaim, már szinte kiabáltam a megfeszülő karizmok nem bírták a terhelést. Tiszta stressz volt, távol az élvezetestől. Olyankor már vártam az emelkedőket.

A jelölések elég gyéren voltak kirakva, ezért kötelező volt a versenyen a GPS track használata. Először használtam a Garmin ezen funkcióját, sok eltévedéstől mentett meg.

Az első etapot technikai problémák nélkül zártam, az 5. helyen elégedetten. Zorán 4. lett. Az egyetlen probléma az volt, hogy az utolsó 20 km-t víz nélkül kellett megtennem, így a célba érve 2 liter folyadék bevitelével indítottam.

A szállásunk egy nagyobb hüttében volt, a kopár hegy oldalában 1001 méter magasan. Leírhatatlanul hangulatos volt az apró kápolnával a háttérben és a napsütötte ám zord hegyvonulattal. Mivel hamar célba értünk, maradt nekünk szoba, amit gyorsan be lehetett foglalni, így nem kellett a padláson vagy a földszinten aludnunk a közös szálláson. Blazsó Marci és Cleppe társaságát élvezhettük, akik fölényesen nyerték a páros kategóriát. 

Estére teljesen lehűlt a levegő és felerősödött a szél. Talán ez lehetett az oka a későbbi megfázásomnak.

 

2. etap - 76 km/2650 m

Felkelésnél éreztem a lábaimban, az előző napi gyötrelmeket, de azért rá tudtam venni őket a versenyzésre. Figyelgettem az eredményeket. 5 perc előnyöm volt a 6. helyezett szlovén sráccal szemben, így elhatároztam, hogy rá fogok figyelni végig. Nagyon erőszakos rajttal kezdtünk. Kapásból kistányéros kavicsos mászással, indultunk meg 1800 méter magasra. Az élmezőny kényelmetlenül erős tempót diktált, de tudtam tenni rá a kereket egy ideig. Blazsó Marci vezette a mezőnyt, utólagos elmondása szerint "viccből". Mivel én még nem voltam elég edzett ahhoz, hogy ilyen kifinomult legyen a humorom, nem értékeltem eléggé és lemaradtam.

 

Elhagyjuk a békés hegyi oázisunkat és nekivágunk az ismeretlennek

Elhagyjuk a békés hegyi oázisunkat és nekivágunk az ismeretlennek

 

Saját tempómra rátalálva úgy éreztem, hogy remekül mehet ez a mai etap is. A szlovén srác sajnos meglógott, de látótávolságon belül tartottam, nem akartam 5 percnél meszebb engedni. Aztán elvesztettem szem elől, de nem csüggedtem, mert ez még mindig egy az egyben a tegnapi etap forgatókönyveként indult, ahol az utolsó kilométereken fogtam meg.

Ismét egyedül maradtam, a mászás tetejére, akár csak előző nap. Innentől kezdve, sokáig csak a rajtszám adott tanúbizonyságot arról, hogy versenyen vagyok, nem egy kemény edzésen Boszniában.

 

Aki le meri csalni a pályát, megérdemli. Meg sem óvnám :) Egy-két akna maradt a délszláv háborúból

Aki le meri csalni a pályát, megérdemli. Meg sem óvnám :) Egy-két akna maradt a délszláv háborúból

 

Hosszú lejtőzés után következtek a lankásabb mászások. Egzotikus táj vett körül bennünket, tűlevelű aljnövényzettel tarkított, sziklás füves pusztákkal. Kezdtem ellenfeleket megpillanatni a távolban. Fel is lelkesültem, hogy sikerülni fog felérni megint az elejére. Két helyezéssel előrébb kerültem, már túl szép is lett volna az egész.

Rossz felé kanyarodtam el a következő elágazóban. Nézegettem a GPS-t 800 m-rel túl jöttem a kereszteződésen. Vissza kellett mászni, még egy picit haboztam is előtte, gondolkodtam merre kéne menni, így vesztettem némi időt, míg vissza találtam az ideális ívre.

Egy svájci ellenfél be is ért, a következő meredek rövid emelkedőn azonban le tudtam szakítani, de mindhiába. Jött a következő csapás. A köves lejtőn defekteltem. Gyors szerelés, pótbelső be és pumpálás. Próbáltam keményre fújni, nem sajnálni rá az időt, de ennek ellenére mégis összeszedtem a második defektet ugyan ezen a lejtőn. A 2. pótbelsőmet is be kellet raknom, nem maradt több hiba lehetőségem. 25 km volt még vissza, nem érte volna meg begyalogolni, inkább lassan és biztonságosan ereszkedtem lefelé. 

Több defektet nem kaptam, sikerült biztonságosan beérni a célba, de nem voltam felhőtlenül boldog, rengeteg időt elvesztettem. Meglepetésemre, így is csak a 6. helyre csúsztam vissza. Másoknak is akadtak technikai problémái, ilyen ez a sport.

A cél Vrlika nevű településen volt, gyönyörű falu fölé magasodó várral. Ismét egy iskolai tornateremben voltunk elszállásolva. A vár megtekintését nem hagyhattuk ki, kénytelenek voltunk 6-an bezsúfolódni egy 5 személyes autóba, mivel senki nem akart egy ilyen nap után feltekerni. Visszafelé több eszünk volt, Cleppét a csomagtartóban utaztattuk.

 

Legalább kellemes kilátás volt szerelés közben

Legalább kellemes kilátás volt szerelés közben

 

3. etap - 50 km/900 m

Most egy picit hamarabb kezdődtek el a sorscsapások, mint a 2. etapon. Estefelé éreztem, hogy beteg leszek. Fájt a torkom és a fejem, talán hőemelkedésem volt, talán lázam. Féltem, hogy el fogom veszíteni a 6. helyemet is, vagy ami még rosszabb rajthoz sem állok és feladásra kényszerülök. Aludni nem nagyon tudtam, csak hánykolódtam. Szerencsére ez egy rövidebb etap volt, így könyebben merítettem lelki erőt.

Reggel rázott a hideg, dzsekiben és pulóverben aludtam. Szörnyű levert voltam, de próbáltam összeszedni magam. Cleppe adott valami fájdalom csillapítót, jól telekajáltam magam, forró teáztam és bekevertem a legütősebb izókat. Megtettem mindent, hogy túléljem.

Amikor Zoránnal elmentünk bemelegíteni és meg kellett forgatnom a pedálokat az emelkedőn, reménytelennek tituláltam a helyzetet. Így nem lehet versenyezni - gondoltam.

Aztán 5 perc múlva beálltam a rajtba, eldördült a startpisztoly és csapattam neki mintha mi sem történt volna. Egyáltalán nem éreztem, az előzményeket, elöntötte a fejemet az adrenalin és agresszívan törtem az utat az elős füves síkon.

Ez az szakasz teljesen más volt mint az előző kettő. Meredek rövid mászások, lankás nyújtott emelkedők, hosszú síkabb részek. Kicsit olyan volt mint egy országúti verseny, montikkal. Sikerült összeállnom 2 gyors ellenféllel egy 3 fős csapattá, remekül össze tudtunk dolgozni a síkabb részeken. Megláttam a távolban Zoránt egyedül küszködni, hamar beértük, így bővült a boly.
Később még az összetett 3. helyen álló Simplonos német srácot is elkaptuk és az 5. helyezett szlovén vetélytársamat. Gurult a szekér, majd egy váratlan pillanatban Zorán akciózott és egyedül elszökött. Senkinek nem volt kedve menni vele. Ment a váltott vezetés és a lebegés a másik mögött. Vihar előtti csend volt, jól éreztem, hogy fog valami történni. Egy váratlan pillanatban, a Simplonos német ellenfél támadást indított, rajtam kívül senki nem reagált rá. Nyélen csapattuk felfelé a meredek emelkedőn, tettem rá a kereket, távolodtunk a többiektől. Megpillantottam Zoránt ismét, nagyon közel értünk hozzá.

Már számolgattam, hátha dobogó lesz belőle, de sajnos ismét defekteltem.

Meg kellett állni és 6 perc elment szereléssel. Borzasztóan csalódott voltam, ki is estem a ritmusból, már nem ment úgy az utolsó 11 km, ami még vissza volt. Tulajdonképpen az összetett állása nem változott a defektem miatt, sikerült megtartanom az előnyömet a 7. helyen álló svájci versenyzővel szemben, így sikerült 6. helyen zárni a Trans Dinarat, Zorán összetett 4. helyen végzett. Blazsó Marciék párosban az 1. helyet szerezték meg, hatalmas fölénnyel.

 

Tökéletes helyszín egy 3 napos viadal lezárására

Tökéletes helyszín egy 3 napos viadal lezárására

 

Amikor a knini vár meredek kaptatóját megmásztam és célba értem, még 15 percig bóklásztam, beszélgettem az ellenfelekkel, majd hirtelen ismét halálosan betegnek éreztem magam, ahogy kiment az adrenalin. Hányinger, torok- és fejfájás, erőtlenség, vett uralma alá, de már nem érdekelt ez sem, mert megcsináltam az etapot.

Elégedetten nyúltam el a vár udvarán a fűben, majd szép lassan összeszedtük magunkat, tusoltunk, átöltöztünk és összepakoltunk. Megnéztük még az eredményhirdetést és elindultunk haza.

 

A hazatérés

Hazafelé ismét zseniális témákat sikerült találni, a versenyélményektől kezdve a katonaságon át, az erőkifejtés során felboruló hormonháztartás hatásáig.

Gyorsan elszaladt ez a 3 nap. Egészen megszoktam a szálláson lévő sporttársakat. Másnap otthon felkelve, hiányoltam az ismerős arcokat. Nem bántam volna, ha arra ébredek, hogy műzlit esznek a lakás különböző pontjain félig meddig bringás ruhába öltözve és kérdezgetik, mikor lesz a rajt.

De nem így volt! Vissza kellett térni a hétköznapokhoz Budapestre, és valami egészen másra koncentrálni...

Jövőre újra itt, remélem...

Olvass többet a témáról: Dinári-hegység, Boda Péter

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.