Menü

2009.09.12.     Hozzászólás 1

Demkó Ráhel-Mozásvilág

Amatőr bicajos csaj első pedálcsapásai!

Július 20. Másnak ez csak egy nap, nekem viszont ettől a dátumtól datálódik a bringás létem. Huszonkét éves vagyok, eddig nem tudtam biciklizni. Aztán az Andrássy úton sétálgatva pattant ki az agyamból: mennyivel jobb lenne ezt az utat bringával megtenni. Vagy mondjuk mindenhova azzal menni. De bringa sehol, egyensúlyérzék elvétve, erőnlét nulla...


Egy munkám során találkoztam Kükü-vel, aki a Critical Mass oszlopos tagja, ő irányított el azokhoz az emberekhez, akik vállalkoztak a nagy feladatra: megtanítanak biciklizni. A két áldozat Heni és Áron a Hungarian Cyclechic-ből. Heni volt a bátrabb és több időt töltve velem elkezdte a tanítást. A helyszín az Andrássy és Bajcsy Zsilinszky út volt. Ezek a helyszínek nem a legjobbak a bringatanulásra, de kérdem én: miért kéne nekem a pusztába kivonulni ezért?


 Az első óra azzal telt,hogy rollereznem kellett. Később hajtani a pedált. Mókás volt. Nem esdekeltem, de mégis reménytelennek tűnt a helyzet. Viszont én annyira akartam ezt az egészet, hogy egy szombati napon azt mondtam: én hétfőtől bicajjal fogok járni. Az első hetem azzal telt, hogy javarészt toltam. Nevetséges volt, utáltam az egészet. Utáltam, hogy az emberek rám szólnak: miért itt tolom, vagy eleve: miért tolom? Az első meglepetés, ami miatt hetekig enyhe sokkban voltam, az az volt, amikor érzékeltem az emberek nullával egyenlő toleranciáját. Mert a biciklis az ne menjen a járdán, nem mintha nem férnénk el egymástól. Volt egy hét, mikor mindennap valaki beszólt. Olyan eset is akadt, mikor egy gyalogos nekem jött, és a szatyrát hozzám nyomva kezdett el háborogni. Ezek a negatív dolgok kihatottak az életkedvemre és elkezdtem egy kicsit agresszív lenni. Viszont hamar rájön az ember, hogy teljesen fölösleges magát hergelni.






Kis idő elteltével azon kaptam magam, hogy nem bírok bringa nélkül élni.
Konkrétan mikor először estem vele. Hétfő reggel volt, vizsgázni mentem, szép felső, jól fésült haj. Ez  a kép durván öt percig volt látható rajtam, mert az utcánkból kikanyarodva a villamossín legyőzött. Becsúsztam a kerekekkel, és jött a repülés. Akkorát estem, hogy két autós kiszállt és odarohant hozzám. Mit csinál ilyenkor a gyalogos? Élesíti a mobilját és reménykedik, hogy valami szaftos-véres-brutális szitu kerekedik belőle, és ezt az internettel is megtudja osztani. Ezután jött az úttest. Mert, ha nem mehetek a járdán, akkor megyek az úttesten. Örömmel jelentem: nem dudáltak rám, nem akadályoztam a közlekedést, és kifejezetten szeretek forgalomba menni. A biciklis utakat is kipróbáltam, már ami van az én közvetlen környezetemben. Van, ami olyan szűk,hogy az ember úgy érzi magát mint egy sertés, akit éppen most terelnek  vágóhídra. Ezt tetőzi, hogy néhol úgy sétálgatnak a bicikliúton a gyalogosok, mintha a Palace pigalle-on mennének. Ezeken az apró bosszúságokon túlnő egy valami, a kérdés: mikor fogad be engem is a biciklis világ?






Olvass többet a témáról: beszámoló, bicikli, critical mass, kerékpár

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.