Menü

2015.08.03.     Hozzászólás 0

Ralf Dujmovits: Még rengeteg tervem van

A legjobb német magashegyi mászóval az Outdoor 2015 kiállításon készítettük interjút.


Magyarországon jóval kevesebben ismerik, mint Reinhold Messnert vagy akár Ueli Stecket. Ralf Dujmovits azonban a világ legjobb hegymászói közé tartozik. Ő volt az első német hegymászó, aki mind a 14 nyolcezresre feljutott, és azon kevesek közé tartozik, akinek ez egyetlen ujjába sem került. 53 éves korára minden kontinens említésre méltó hegyén járt már. A lista elképesztően hosszú. 1999-ben példátlan módon arra vállalkozott, hogy három társával élő televíziós adásban mássza meg az Eiger északi falát. A közvetítés 33 órán át tartott.

Ralffal a Komperdell standján, a friedrichshafeni Outdoor Expo idején találkoztunk. Jobb karja felkötve, a válla tört el. Tavasszal ugyanez a válla ficamodott ki. Azelőtt soha nem volt ilyen komoly sérülése. Beszélgetésünk nagyon közvetlen hangulatú volt. Magánéleti dolgokat nem szándékoztunk firtatni, de erről is nyíltan mesélt. Eredetileg ugyanis korábbi feleségével, Gerlinde Kaltenbrunnerrel együtt adtak volna interjút (Gerlinde volt az első nő, aki mind a 14 nyolcezresre pótlólagos oxigén használata nélkül jutott fel). Mivel betegség miatt Gerlinde lemondta az utat, Ralf a nevében elnézést kért, így szóba került a válásuk.

Ralf Dujmovits

Ralf Dujmovits: - Sajnálom, hogy Gerlinde nem tudott eljönni, de két nappal ezelőtt súlyosan belázasodott. Tavaly volt egy lábujjműtétje, és két napig nem ébredt fel az altatásból. Azóta hajlamosabb a megfázásra.

Mozgásvilág: Ezek szerint továbbra is szoros kapcsolatban vagytok?

Már másfél éve nem élünk együtt, de közös az irodánk és a kommunikációs ügynökségünk. Jó barátok maradtunk. Sajnálatos, hogy ilyen szerencsétlenül alakultak a dolgok. 12 évig voltunk együtt 0-24-ben, edzés, expedíciók, prezentációk. Amikor Gerlinde befejezte a 14. nyolcezrest, nagyon sok kötelezettségünk volt. Csak 2012-ben 6-szor volt az Egyesült Államokban. A National Geographic az Év Felfedezőjének választotta, ami óriási dolog arrafelé. Napi két előadást tartott, délelőtt gyermekeknek, délután felnőtteknek. Nagyon stresszes időszak volt, nem tudtuk eleget törődni egymással. 12 csodálatos évet töltöttük együtt, de elvesztettük egymást.

Van olyan hegy a világon, amit nem másztál meg? Maradt még cél?

Persze, nagy terveim vannak! (Nevet). Mindjárt mutatom is, rengeteg tervem van. (Előveszi a tabletjét). Jelenleg a prioritást a nepáli általános iskola helyreállítása jelenti. Tibetből egyenesen Nepálba mentem, hogy meglátogassam egy kis bajor alapítvány, a Nepalhilfe Beilngries iskoláit. Összesen 30 iskolájuk van, ebből kettőt Gerlinde és én alapítottunk. Az egyik, ami 2009-ben épült, összeomlott. Pontosabban az alsó emelete eltűnt. A földrengés által legsúlyosabban érintett régióban van, Kathmandutól 40 km-re nyugatra. Ez szeretnénk most újjáépíteni. Négyezer iskola rongálódott meg Nepálban. Rengeteg szervezet segít, és ezek nélkül Nepál már az elmúlt években sem tudott volna talpon maradni. Hatalmas a népességrobbanás, a lakosság száma 2,3%-kal nő évente, ez a 3. a világon. Születésszabályozás kellene. Kész őrület. Ez a legnagyobb kihívás, amivel a közeljövőben Nepálnak szembe kell néznie.

Tehát akkor most mentek Nepálba újjáépíteni az iskolát?

Szerencsére komoly támogatást kapunk a Deutsche Wellétől, akik egy blogot is indítottak. Elég sok adomány érkezett ennek köszönhetően. Jártam a helyszínen a földrengés után, és úgy érzem, az én két kezem kevés lenne ehhez. Amiben én tudok hatékonyan segíteni, az a pénzadományok gyűjtése. Legközelebb októberben tervezek Nepálba menni, átadni a Lowa új iskoláját. Tavaly ősszel Gerlindével tartottunk egy előadást, melynek alkalmával a Lowa cégvezetője 75ezer eurót adományozott. Ebből épül az iskola. Kb. 80ezer euróból lehet most egy kisebb általános iskolát létrehozni. Amit mi építettünk 2009-ben, az 220ezer euróból épült. Akkor 550 diákja volt, most több, mint 700.
Egyszerre mindig csak egy prioritás van. Ami a mászást illeti, tavaly december óta együtt vagyok egy kanadai hegymászónővel, Nancynek hívják.  Októberben Kanadába megyek, ott kezdek újra mászni a sérülés után. Aztán Nepálba utazunk, hogy átadjuk az iskolát. November-decemberben Laosz-Kambodzsa-Thaiföld körutazást tervezünk, itt sziklamászásról fogunk filmet forgatni. Egyelőre nem akarom nagyon terhelni a vállamat.

Mi a legnehezebb fokozat, amit jelenleg sziklán tudsz?

7a/7a+. Nem vagyok egy projektmászó. Inkább az on sightot preferálom. Szóval, ha azt mondom, milyen nehézséget mászok, akkor az on sight-ra gondolok. Nancy pl. 7c-t mászik, de az ő core izomrendszere sokkal erősebb. Ő inkább a sportmászásra koncentrál. Én sokkal inkább a klasszikus alpinizmusból jövök. Fiatalkoromban atletizáltam, 14 évesen futottam az első maratonomat. Egész életemben futottam. Hetente háromszor mászom, kedvtelésből. A Fekete-erdőben élek, ahol felnőttem. Nancyvel még nem döntöttük el, hol folytassuk együtt. Én nagyon szeretem a helyet, ahol élek. Két gyermekem van, a lányom 14, a fiam 24 éves.

Hogyan kezeled azt a helyzetet, hogy a gyermekeid hátra kell hagynod, amikor expedícióra mégy? Hogyan tudod összeegyeztetni a családot a profi hegymászással?

Kezdjük máshonnan. Gerlindétől nagyon sokszor kérdezték, hogy szeretne-e gyereket. Ő mindig azt válaszolta, hogy egy profi hegymászó számára túl nagy felelősség egy gyermek. Az a 12 év, amíg együtt voltunk, az én gyerekeimen keresztül neki is megadta a családi élet örömét. Ha visszatekintek, nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy vannak gyermekeim, és azért is, hogy olyan partnerem volt, aki át tudta venni a szülői feladatokat, amíg én távol voltam.

Másképp vállalsz kockázatot, mióta gyermekeid vannak?

Igen. 1989-ben nyitottam egy új utat a Nuptsén, az ÉNY-i gerincen. Az utolsó 800 métert szólóban tettem meg. Itt nagyon sok a hópárkány. Ezt az utat azóta sem ismételték meg. Az ÉNY-i csúcsnak ez volt a második megmászása. Hat évvel később harmadikként jutottam fel a Nuptse központi csúcsára. Az első megmászó Sir Chris Bonnington, a második Doug Scott volt. Ha most visszagondolok, egy olyan utat, mint ami az ÉNY-i gerinc első megmászása volt, nem ismételnék meg. Most már ugyan ismét szabadabb vagyok, hiszen a fiam 24 éves, a lányom 14. Nancy megkérdezte, hogy csatlakoznék-e hozzá a Hummingbird-gerincre. Hallottatok már róla?

Bevalljuk, nem.

Ez a Mount Logan déli gerince. Csak egyszer mászták meg. Ez Kanada legmagasabb hegye, a második legmagasabb az észak-amerikai kontinensen, a Hummingbird pedig ennek a déli gerince. Létezik egy nagyszerű könyv, a címe „50 klasszikus mászóút Amerikában”. Ebben 50 nagyon nehéz mászóút szerepel, mint pl. a Cassin-pillér a McKinley-n, a Salathé a Yosemite-ben vagy a  Moose’s Tooth nehéz útjai. Az új partnerem, Nancy, ebből az 50-ből már 46-ot megmászott. Ennél többet még senki sem mászott meg az 50-ből. Ő persze mind az ötvenet szeretné. Az egyik, ami még hátravan, a Hummingbird. Mutatok róla fotót.

A Hummingbird-gerinc a Mount Loganen

Wow. Hópárkányok, ameddig a szem ellát.

Igen, kilométer hosszan. Egy amerikai expedíció mászta meg eddig, de alpesi stílusban még senki. (Többen haltak meg rajta, mint ahányan megmászták. Legutóbb 2014-ben próbálkozott egy amerikai páros, sikertelenül – a szerk.) Mi alpesi stílusban tervezzük. Ez egy olyan projekt, amiben nem érzem magam teljesen komfortosan. Nagyon a határon van, még küzdök magammal. Aztán jövőre van még egy tervünk. Elmennénk motorral Németországból Tibetbe, ahol megmásznánk egy eddig megmászatlan hegyet (sajnos nem értettük pontosan, de a Karjiangra gondolhatott – a szerk). Három csúcsra kértünk engedélyt a kínai mászószövetségtől. Ez a tibeti- szecsuáni határon van, Bhutanhoz közel. Nem biztos, hogy megkapjuk. A másik a Labuche Kang, ami a második legmagasabb megmászatlan hegy a világon. Közel a nepáli-tibeti határhoz.

Idénre ugye már nem ad ki több engedélyt a kínai szövetség.

Nem, idénre lezárták a hegyeket Kína felől. Túlságosan félnek a földrengésektől, illetve az általuk okozott törésektől a gleccsereken. Láttátok a képeket a Shishapangma északi faláról? (Már keresi is, jó két percig.) A falat borító gleccser teljes felső része leszakadt, az egész fal megváltozott. Mutatok erről is képet. Az alaptáborból készülhetett, 2-3 nappal a rengés után. Ez a központi csúcs, ez pedig a főcsúcs. A kettő között egy pengeéles hógerinc húzódik, ami olyan kitett, hogy konkrétan csak lovaglóülésben lehet rajta végigmenni. Egyszer vezettem rajta túrát, végig ültünk. A másik oldalon a déli fal van, ami 2000 méter magas. 2005-ben Gerlindével végigmásztuk a déli falat, úgyhogy tudom, hová eshettünk volna :) Szóval a fotó alapján legalább 50-60 méter vastagságú jég szakadt le az északi oldalon. A kínai szeizmológusok elég jók az előrejelzésben. Amikor lezárták az Everest északi oldalát, azt mondták, hogy újabb rengésre számítanak május elején. Május 12-én jött a második nagy rengés, 7,2-es. Ez 60 km-re volt Tingritől délre, tehát Nepálban volt az epicentruma. Ők Tingrire jelezték előre az epicentrumot, és az időt is nagyon jól eltalálták, ami számomra ámulatba ejtő.

De már nem foglalkozol hegyivezetéssel, ugye?

Ezt így nem mondanám. Eladtam a hegyivezető cégemet, az Amical Alpine-t, amit 20 év alatt építettem fel. Többek között a Shishapangmára is vezettem túrákat. Privátban még most is vezetek túrákat, mert nagyon szeretem, de van elég kuncsaftom. Sokukkal az évek során baráti viszonyba kerültem, és eleve engem kérnek. Jobb is így, hiszen 1-2 fős kis csoportokban mászhatunk.

Mit gondolsz az Everesten tapasztalható kereskedelmi expedíciós helyzetről? Egyre népszerűbb és egyre nagyobb a tömeg. Az az érzésem, hogy csak idő kérdése, hogy földrengés vagy lavina nélkül is tragédia történjen.

Talán láttátok a fotómat 2012-ből, a Lhotse-falon sorban álló tömegekről. Én aznap lefelé jöttem. Egészen ijesztő volt, a falat tükörjég borította, és 300 ember volt egy kötélen. Ueli Steckkel megállapodtunk, hogy egy nappal hamarabb indulunk, mint ahogy a kereskedelmi expedíciók tervezték. A Déli-nyeregben voltunk, de megfáztam, antibiotikumot kellett bevennem. Éjfélkor mondtam Uelinak, menjen nyugodtan, de én nem tudok vele tartani a csúcstámadásra. Vele volt a serpája. Én később elindultam lefelé, és akkor láttam meg ezt a hihetetlen tömeget felfelé araszolni. (Megint fotót mutat). Ezen a képen még nem is látszik az egész. Itt felfelé még folytatódik, de úgy akartam a képet elkészíteni, hogy visszaadja a fal meredekségét, így a tetejét le kellett vágnom. De készítettem videót is, amin látszik az egész. Lefelé menet csak néhány méteren át tudtam becsatolni a fix kötélre, mert annyian voltak rajta.
Én azok közé tartozom, akik elsőként kezdtek kereskedelmi expedíciókat szervezni az Everestre 1992-ben. Akkor ősszel az enyémen kívül egy koreai és egy francia expedíció volt még a hegyen. Abszolút nyugalom honolt. Én olyan klienseket vittem, akik többsége oxigén nélkül is képes lett volna megmászni az Everestet. Nagyon erős mászók voltak. 1996-ban a Nuptsét, a Lhocét és az Everestet egy expedíció keretein belül kínáltam, akkor is nagyon erős mászókat vezettem. Ősszel akkor is csak egy koreai expedíció volt rajtunk kívül. Szóval 1996-ig elég csendes volt az Everest-régió. Aztán 1996 tavaszán történt a tragédia, amit John Krakauer „Ég és Jég” című könyvében megírt. És ahelyett, hogy ettől csökkent volna az érdeklődés, pont az ellenkezője történt. Szerintem ettől kezdtek el igazán virágozni a kereskedelmi expedíciók. Ez volt az a katasztrófa, melyben Rob Hall és Scott Fischer meghalt. Ők is az elsők között voltak, akik kereskedelmi expedíciókat ajánlottak az Everestre. Komoly konkurenciaharc volt közöttük a kliensekért. Számomra ez volt a fordulópont. Ősszel még vezettem egy kereskedelmi expedíciót a hegyre. De egyrészt Rob és én nagyon jó barátok voltunk, másrészt pedig egyre inkább éreztem, hogy többé nem kínálhatok úgy kereskedelmi mászást, hogy a résztvevőktől elvárhassam az Everest oxigén nélküli mászását. Ekkor el kellett döntenem, hogy beállok-e a sorba és oxigénnel kínálom az Everestet, vagy maradok a tiszta eszközöknél. Végül úgy döntöttem, nem támogatom a pótlólagos oxigént használó kereskedelmi expedíciózást, ezért 1996 után nem kínáltam több nyolcezres túrát.

A hegymászó életrajzodból egyedül az Everest oxigén nélküli mászása hiányzik. Ha jól tudom, négyszer próbálkoztál vele.

Most tavasszal is voltam, ez már összességében a hetedik próbálkozásom volt.

No, ez érdekes, mert egy tavalyi cikkben azt olvastam, hogy nem próbálkozol többször.

Ez nem egészen igaz. Tavaly valóban nagyon mérges voltam a sikertelen kísérlet után. 8300 méteren kellett visszafordulnom az erős szél miatt, miután magam cipeltem fel az összes cuccomat az északi normál úton. Úgy fújt a szél, hogy a sátorból sem jöttem ki. Ha oxigén nélkül mászol, 35-40 km/óránál erősebb szélben nincs esélyed.

Ekkor próbálkozott a magyar mászó, Klein Dávid is, ugyanazon az útvonalon, szintén oxigén nélkül.

Igen, ha jól emlékszem, Hámor Péterrel mászott együtt.

Nem, Péterék ketten voltak egy román mászóval, Horia Colibă?anuval.

Ja, igen, emlékszem, akklimatizációként a Shishapangmát mászták meg. Aztán átjöttek az Everestre, de ők is visszafordultak. Tavaly egyszerűen túl szeles volt az idő, csak egyetlen rövid, mászásra alkalmas időjárási ablak volt.

Érdekes, amit a szélről mondasz. Klein Dávid tavaly a nyolcadik alkalommal próbálkozott az Everesten, mindenáron oxigén nélkül akar feljutni. Odahaza nagyon sokan bírálják, hogy mindig van valamilyen külső körülmény, ami miatt visszafordul. Tavaly éppen a szél volt.

Követnie kell a megérzéseit, akkor is, ha az egész ország rajta nevet.

Követnie kell a megérzéseit, akkor is, ha az egész ország rajta nevet. Ha jól emlékszem, megvan még mind a tíz ujja, és lábujja sem fagyott még le.

Jó, hogy említed a fagyást, neked eddig hogy sikerült elkerülnöd?

Inni, inni, inni. Ezt nagyon nehéz a legmagasabb táborokban. Nagy fegyelem kell hozzá, hogy alvás és pihenés helyett folyadékot olvassz. De muszáj, mert ez a legfontosabb, és később megtérül. Nemrégiben írtam egy cikket a Bergsteiger magazinnak. Ennek kapcsán kérdeztek tőlem expedíciós statisztikákat. Kiszámoltam, hogy összesen 32 expedíciót vezettem nyolcezresre, melyekből 18 alkalommal értem el csak a csúcsot. Nem túl magas tehát a sikerességi mutatóm. Viszont azok közül, akik mind a 14 nyolcezrest megmászták, én voltam a harmadik, akinek minden ujja és lábujja megvan (az abszolút rangsorban a 16. volt – a szerk.). Szerintem ez a legnagyobb eredményem. Itt ülök egészségesen – na, most éppen nem, de ez az első nagyobb sérülésem – mert szerintem a legnagyobb ajándék, amit a természettől kapunk, az az egészség. Ezért meg kell tennünk mindent azért, hogy megőrizzük. Nagyon sokszor fordultam vissza emiatt.

Ralf Dujmovits 8300 méteren az Everest északi normál útján Forrás: Ralf Dujmovits


Szóval tavaly nagyon mérges voltam az Everest kudarc miatt, és először azt mondtam, nem próbálkozok többet. Aztán decemberben megismerkedtem Nancyvel, aki biztatott, új motivációt adott. Úgyhogy idén újra nekivágtunk, de a földrengés miatt ezúttal lehetetlen volt mászni. Ez volt a hetedik expedícióm az Everestre. Gerlindével kétszer próbálkoztunk az Északi falon (a valódi északi falon, egyszer a Japán- egyszer pedig a Hornbein-kuloáron át), de a körülmények mindkét alkalommal kedvezőtlenek voltak. Egyszer a japán barátunk lett rosszul 7800 méteren. Amikor Ueli Steckel találkoztam, én lettem beteg. Valahogy nem akart összejönni.

Ennek ellenére nem nyugszol bele.

Meglátjuk. Jövőre a motoros túra utáni első megmászás van terítéken, úgyhogy kicsit halasztanom kell az újabb kísérletet, Ha megint az Everestre mennék, akkor az már a harmadik év lenne zsinórban, és azt hiszem, ez nem lenne jó. Kell a változatosság. De nem adtam még fel az álmot, hogy a 14. nyolcezresemet is oxigén nélkül másszam meg. Fizikailag jó formában vagyok, miért ne próbálnám meg?

Mi a helyzet a téli mászással? Próbálkoztál a Nanga Parbattal 2013/14 telén. Ha addig nem másszák meg, nekivágsz újra?

Igen.

Csak a Nanga Parbat jöhet szóba, vagy a K2 is?

Csak a Nanga Parbat. Láttam fotókat és videókat Krysztof Wieliczkytől, akivel nagyon jól ismerjük egymást. A K2 télen más szint, mint a Nanga Parbat. Szerintem beletelik még néhány évbe, amíg télen is sikerült megmászni.

A Nanga Parbat, a két veszélyesen dőlő jégtoronnyal Forrás: Ralf Dujmovits

Denis Urubko meg akarta próbálni múlt télen, de nem kapott engedélyt a kínaiaktól.

Észak felől? Az Északi-pillérrel az a baj, hogy nagyon kitett a nyugati szélnek. Télen általában nyugati-délnyugati irányból fúj a szél ott, amire a futóáramlás még ráerősít. Nem vagyok benne biztos, hogy az Északi-pillér a legjobb választás. Ezért választottam a Nanga Parbaton a Diamir oldalt. A fal alsó része viszonylag védett az erős szelektől. A Mazeno-gerinc 7000 méterig elég jó szélárnyékot biztosít. Emiatt juthatott idén télen olyan magasra a lengyel mászó és a francia hölgy társa. Tavalyelőtt Simone Moro és David Göttler szintén magasra jutott a Rupal-fal Schell útján. De egy dolog elérni a Mazeno-gerincet a Rupal-fal felől, viszont az utána következő hosszú traverz a csúcsig szerintem kivitelezhetetlen. Kényelmi szempontból van előnye a Rupal oldalnak. Sokat süt a nap. Decemberben a Diamir oldalon lévő alaptáborban 4000 méteren másfél óráig sütött csak a nap. De ez a viszonylagos komfort a Rupal oldalon csak a Mazeno-gerincig tart. Utána viszont jön a hosszú traverz a gerincen, amit eddig soha nem sikerült másfél napnál kevesebb idő alatt teljesíteni. Csak a csúcsig. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy valaki ezen az úton érje el a csúcsot. Szerintem a Diamir-fal Kinshofer-útján lehet a legnagyobb esély a sikeres téli mászásra.
Az én koncepcióm az volt, hogy teljesen akklimatizálódva érkezzek a hegyhez. Elmentem az Aconcaguára, ahol 3 éjszakát töltöttem a csúcson. A Föld formáját, és a két hegy Egyenlítőtől való távolságát tekintve az oxigénmennyiség megegyezik. Így teljesen akklimatizálódva érkeztem a Nangához. Az első megmászások krónikáit olvasva nagyon sokszor fordult elő, hogy az akklimatizációs körök során annyira kimerültek a mászók, hogy a csúcstámadásra már nem maradt erejük. Úgy saccolom, hogy nagyjából a téli expedíciók 90%-a konkrét csúcstámadás nélkül vallott kudarcot. Egyszerűen túl sok energiát fordítottak az akklimatizációra. Más stratégia kell, az akklimatizációt előtte kell megszerezni. Én ezért választottam az Aconcaguát.

Viszont a körülmények nem voltak számodra válllhatók akkor a Nanga Parbaton.

Egyszerűen beijedtem. Egyedül másztam. Darek Zaluski operatőr csak 5000 méterig kísért. Utána volt egy szakasz, ahol két hatalmas, kifelé dőlő jégtorony alatt kellett másznom. Rossz érzésem volt, féltem. Továbbá, a Diamir-fal Kinshofer útján szerintem szükség van télen fix kötelekre, túl sok a tükörjég. Nagyon kevés olyan mászó van a világon, aki ilyen hosszú tükörjeges szakasz ekkora magasságban képes mászni. A jég ilyenkor olyan kemény, mint a beton. Össze sem hasonlítható pl. a megfagyott vízesésekkel. Mint a golyóálló üveg. Ha nagyon éles a hágóvasad foga, és izomból rúgod, akkor sem megy bele 3 mm-nél mélyebbre. Tökösnek kell lenni, hogy ilyet fix kötél nélkül bevállalj. Az alsó szakaszon, ahol Darek még velem tartott, nem volt meredekebb a lejtőszög 45 foknál. Mégis biztosítanom kellett. Ide aztán telepítettem egy fix kötelet, hogy ha legközelebb jövök, gyorsabban menjen. De aztán túlságosan ijesztőnek tűnt a két jégtorony a fejem felett.

Nos, Ralf, nagyon köszönjük, hogy ilyen sok időt szántál ránk! Mielőbbi felépülést és további sikereket kívánunk!

 

 

Olvass többet a témáról: OutDoor 2015

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.