Menü

2013.10.15.     Hozzászólás 0

Őszi via ferráta a Dolomitokban

A vágyódás az ismeretlen után mindig vonzó, még akkor is, ha nem a világ végére kell menni miatta, hanem "csak" a Dolomitokhoz. Kezdő ferrátásként ezúttal a természet igazi ajándékkal lepett meg.



A motiváció..
Biztosan te is érezted már úgy magad, hogy egyszerűen csak elvonulnál a világ elől és egy olyan helyre mennél, ahol kizárólag a természet vesz körül, testközelből érezheted a napsütötte sziklák melegét amikor felkapaszkodsz rájuk, veled egy magasságban szállnak a hegyi madarak, hol sejtelmes fényben úszó ködben, hol napsütésben küzdöd le a meredek sziklafalakat, éjszaka pedig a sátorban jóleső fáradtsággal várod már a következő napot!

Nos, én lestem az alkalmat, talán már több éve is van ennek, mire végre megtaláltam a vágyaimhoz legközelebb álló helyszínt és csapatot az Utazom.com Utazási Iroda személyében, akik elvittek engem a Dolomitokhoz és segítettek abban, hogy végre szervezett és felügyelt keretek között kipróbálhassam magam a via ferrátázásban.

A történethez hozzátartozik, hogy a ferrátázást korábban még nem próbáltam, illetve voltak kísérleteim, de azok sosem úgy sültek el, ahogy vártam volna. Mondhatni csalódások sora vezetett ahhoz, hogy egyedül jelentkezzek egy ilyen társas útra. Ahogy az indulás napján korán reggel a buszra szálltam, meglepő módon feltűnt, hogy milyen sokan utaznak egyedül. Így már én sem éreztem magam olyan furán, noha nagyon ritkán esik meg, hogy 100%-ban ismeretlen emberekkel utazom.

 

IMG_8397-m-solata.JPG
Galériáért katt a képre!

 

A Dolomitok ékszerdoboza Cortina d'Ampezzo
A viszonylag hosszú buszút megkönnyítette az ismerkedést, hiszen senki nem bír ki 7-8 órát szó nélkül, így a megérkezéskor Cortina d' Ampezzo városa mellett található kis kempingbe már egész kis klikkek települtek egymás mellé a számunkra kijelölt füves területen. A sátrakat hamar feldobtuk, aztán jöhetett is a ferrátázáshoz használt eszközök szakszerű bemutatása, mivel sosem lehet a szabályokat elégszer ismételni, hogy mindenki mindenkor megfelelően biztosítsa magát. Mint kiderült, a ferrátások teljes létszámából 3 kisebb csapat alakult, amelyben egy túravezetőre maximum 5 fő jutott. Ez számomra igen bíztatóan hangzott, hiszen kezdő lévén szükségét éreztem annak, hogy minden lépésemre szakavatott szemek figyeljenek. A túravezetők között jól érezhető volt az összhang, így az érzésem, hogy a legjobbkor a legjobb helyen vagyok, egyre inkább erősödött. Este izgalommal telve hajtottam álomra a fejem és már alig vártam a másnap reggelt.

 


A Tre Cime és a Lavaredo tornyok égbekúszó falai
A reggel bizony hamar eljött, ráadásul verőfényes napsütés kíséretében, ezért a nap kifogástalannak ígérkezett! Első napunkon a Dolomitok legismertebb és leghíresebb sziklaegyüttesét, az Auronzo menedékháztól (2320 m) indulva, a Lavaredo tornyok- és a Három Nővér környékét barangoltuk be, amelyhez első körben egy viszonylag könnyű gyalogút vezetett. A monumentális kiemelkedő sziklák igen nagy hatással voltak ránk és a nap folyamán többször-több színben feltűntek a szemünk előtt. Utunkat folytatva a Locatelli menedékház (2600 m) mellett elhaladva a Torre di Toblinhoz (2617 m) érkeztünk, amely az első via ferrátás kihívást jelentette számunkra. A mi csapatunk elsőként kezdte meg a mászást és a beszállóhoz érve láttuk, hogy előttünk egy család két kisgyerekkel készül megmászni ugyanezt az utat. Lelki békémhez nagyban hozzájárult, hogy a gyerekek 5 és 8 évesek voltak, így elképzelhetetlennek tartottam, hogy pont én ne jussak fel. Bátorsággal felvértezve rugaszkodtam neki a falaknak, amelyeken 17 létra segítette a feljutást, ám a "sima" vasalt utak is elég kitettek voltak ahhoz, hogy a tériszony már ezen az első rostán felüsse a fejét. Szerencsére senkinek nem volt ilyen jellegű gondja, így a csúcsra egy kb. 30-45 perces mászást követően mindenki sikeresen feljutott. A csúcs maga egyébként olyan kicsi területen helyezkedik el, hogy a csapatok váltásban fértek csak el rajta, ezért pár perc pihenő után már meg is kezdtük az ereszkedést, amely szintén biztosított úton történt. A Locatelli menedékházhoz visszafelé igen könnyűek voltak a lépteim, tudok - már egy kicsit - ferrátázni!
 Szóval sokszor hip-hip és hurrá!!

 

IMG_8435-m-solata.JPG
Galériáért katt a képre!

 

A menedékháznál tartottunk egy rövid ebédszünetet, majd elindultunk megnézni a Monte Paterno (2744 m) lábánál található kb. 200 m hosszú, I. világháborús alagutat, amelyet a katonák kézzel véstek a sziklába. Hihetetlen munkájuk nyomán egyébként számos ilyen járatot találunk a Dolomitokban. A járatot sokszor természetes "ablakok" szakítják meg, amelyekből páratlan kilátás nyílik a korábban megmászott Torre di Toblinra, a környező völgyekre, illetve a Három Nővérre. A délután hátralevő részében visszaindultunk a kiindulási pontra, amikor is a magas sziklatömböket más szemszögből újra megcsodálhattuk. A kempingbe szinte sötétedésre értünk vissza, így már nem várt más, mint egy finom vacsora a hátizsák megmaradt szendvicsei közül, amelyet az események hatása alatt hasonló lelkesedéssel majszoltam el, akár a nap folyamán.

 

Kapszula felvonó és a Cliffhanger függőhíd
A harmadik napon a kora reggeli ébresztőt követően máris buszra szálltunk és elindultunk meghódítani a túra magassági értelemben is vett csúcspontját, a 3154 méteres Cristallo de Mezzo-t. Öltözékünket tekintve több meleg ruhát vittünk magunkkal, amire mint kiderült csak részben volt szükség, mivel a ködöt leszámítva remek idő fogadott bennünket a 2919 méteren található Guido Lorenzi menedékháznál. Ide egy rövidebb kaptatós túrát követően, a Son Forcia menedékháztól egy igen vicces kialakítású kapszulaszerű felvonóban jutottunk fel. A majd 20 perces felvonózás alatt alkalmunk nyílt még néhány reggeli morzsát, csokit-almát elfogyasztani, bár a két utas állóhelyéül szolgáló szó szerint talpalatnyi területen még a hátizsákok kicipzározása is összehangolt csapatmunkát igényelt. A kora reggeli stressz ily módon hamar elszállt, így vidáman érkeztünk meg a via ferráta kiinduló pontjához. A hangulatunk annak ellenére semmit sem változott, hogy szinte semmit nem láttunk a köd miatt, csak túravezetőink tudhatták, milyen látványról maradunk le. A közel 2 órás ferráta igen izgalmas és kitett mászásokkal majd végig gerinctúrának ígérkezett. Lassan a köd is felszállt, így végre láthattuk, hogy milyen magasságokban is mozgunk egyáltalán. A csúcskeresztnél töltött pihenő után egy másik úton indultunk visszafelé, ahonnan hamarosan kibontakozott a Cliffhanger című film híres, 27 méter hosszú függőhídjának látványa. Már alig vártuk, hogy mi is a hídhoz érjünk, ám ehhez előbb még vissza kellett jutnunk a Lorenzi házhoz. Kora délutánra már a híd körül is megnőtt a forgalom, így nem nagyon lehetett kiszámítani, hogy éppen fogunk e látni valamit, mikor odaérünk. A helyzet nagyon misztikus volt, ugyanis a híd egyik fele teljes ködben úszott, míg a másik fele látni engedte a völgy és a távoli csúcsok panorámáját. A nap vége felé egyébként az időjárás egyre csak jobb lett, a Son Forcia háznál nyárias napsütés várt bennünket. Hiába, szinte ajándék volt ez a nap, mi sem lehetne szebb, mint a kemping melletti étteremben egy jó kis pizzával megkoronázni!

 


Strobel ferráta közben
Galériáért katt a képre!

 

Punta Fiames, lila foltok, havasi csókák
Kíváncsian vártam a negyedik nap programját, hogy az első kettő ferrátához viszonyítva milyen élményeket fog nyújtani. Utunk a kempinghez közeli Pomagagnon gerinc sziklafalához vezetett, amelynek tövétől meredek és sodróköves kaptatón jutottunk a Punta Fiames (2252 m) csúcs Strobel ferrátájának beszállójához. Lehet, hogy az előző két nap lefárasztott egy kicsit, de számomra ez a nap jelentette a legnagyobb kihívást. Szinte végig függőleges falakon másztunk, létra jóval kevesebb volt, mint az első napon. A létrák hiányában sokkal inkább rá voltunk kényszerülve, hogy a megfelelő fogásokat és lépéseket megtaláljuk, ezért a csapatok is lassabban haladtak felfelé. A meredek mászásokat egy-egy plató tetején rövidebb gyaloglások szakították meg, így amint volt bennem újra egy kis szusz, rögtön fotóztam, hiszen a kilátás minden alkalommal megörökítendő volt. Amikor felértünk a csúcskereszthez, akkor éreztem igazán, hogy ezért a célért most kifejezetten megdolgoztam és boldogan huppantam le egy kőre, hogy a megérdemelt csúccsokira rávessem magam! A kilátás a Tofana csoportra és a völgyre kárpótolt minden egyes lila foltért, sőt a szélben vitorlázó fekete havasi csókák is fotogénebbnek tűntek, mint általában. A csúcstól a sziklafalakat elhagyva, mezei ösvényen, majd egy törmeléklejtőn indultunk lefelé, amely egy meredek és szűk völgyben végződött. A teleszkópos túrabotok most igen jól jöttek, akinél nem volt, most nagyon bánta. Az út vége kellemes erdei ösvényen fejeződött be, ahol karcsú fenyőfák és patakok szegélyezték utunkat. Őszintén nagy terveket szövögettem a buszunkkal való újabb találkozáshoz, ugyanis a sofőröktől behűtött sört lehetett vételezni, amelyre most úgy éreztem, nagy szükségem van! A kempingbe visszaérve egy jó fürdő és egy forró zacskós leves tovább fokozta a komfort érzetemet. Lévén utolsó napunk ezen a csodás környéken, tettünk még egy rövid sétát egy közelben lévő pici tóhoz, amelynek partján egy kellemes étterem is épült. Az impozáns helyszín meghozta sokak kedvét egy itt eltöltött vacsorához is.

 


Még egy okkal több, hogy visszagyere..
A hazaút napján korán reggel még sötétben pakoltuk össze sátrainkat, majd Lienznél készültünk egy szurdokvölgy bebarangolására. Ez sajnos ezúttal elmaradt, mivel az út megrongálódott. Mindannyian úgy éreztük, hogy már így is rengeteg élménnyel gazdagodtunk és igazán szerencsénk volt az időjárással is, így a szurdokvölgy egy igazi jutalomjáték lett volna. Így legalább egy okkal több lesz ide visszajönni!

 

Az utazás lehetőségét ezúttal is köszönjük az Utazom.com Utazási Irodának!

 

Olvass többet a témáról: túra, hegymászás, Dolomitok

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.