Menü

2016.05.06.     Hozzászólás 1

Denis Urubko: Asztmából nyolcezerre

Minden, amit tudni akarsz a világ egyik legjobb hegymászójáról, vagy még annál is több. Nagyinterjú, első rész.


Nemrégiben az iKaland meghívására Budapesten tartott előadást Denis Urubko, kétszeres Arany Jégcsákány-díjas orosz hegymászó. Ebből az alkalomból készítettünk vele interjút.

Denis (aki egyébként Gyenyisz, de a magyar írásmódot ezúttal feláldozzuk a keresőoptimalizáció oltárán) tagja annak az elit klubnak, akik jártak mind a 14 nyolcezresen. Ezeket kivétel nélkül pótlólagos oxigén használata nélkül érte el, sokat közülük többször is. Összesen huszonegy sikeres nyolcezres mászása van, köztük több nehéz, új útvonal. Két nyolcezresre, a Makalura és a Gasherbrum II-re elsőként jutott fel télen. Számos csúcson döntött sebességi rekordot, köztük az Elbruszon és a Han Tengrin.

Mivel életútja a nagyközönség számára csak nagy vonalakban ismert, ezért kérdéseinket az ősrobbanástól kiindulva kezdtük. Gyenyisznek pedig megeredt a nyelve, úgyhogy az interjút két részletben közöljük. A fotókért külön köszönet illeti Kerekes Andreát.

A kezdetek

Odafent Forrás: Denis Urubko Facebook

Mozgásvilág: Mesélj egy picit a kezdetekről, hogyan lett belőled hegymászó?

Denis Urubko: A Kaukázustól északra, Nyevinnomisszkben születtem, ez egy 30-40ezres város. Az édesapámmal sokat jártunk a természetbe, horgászni, vadászni. Az apám geodéziai mérnök volt. Sokat kellett terepen dolgoznia, építkezéseknél, messze a várostól, kint a hegyekben. Sokszor magával vitt a munkája során is, segítettem neki. Kisfiúként ez nagy élmény volt nekem, együtt dolgoztunk, és lassan rájöttem, hogy jól érzem magam a természetben. Nagyon tetszett a szabadság érzése, az emberektől való függetlenség. Otthon, az iskolában ugyanis félénk, visszahúzódó gyerek voltam. Nem nagyon vettem részt a srácok játékaiban. Kint a természetben viszont az édesapám és a barátok társaságában szabadnak éreztem magam. Ezzel szemben a városban kimondottan rosszul éreztem magam, a súlyos asztmám miatt szenvedtem a rossz levegőtől. Éjszakánként nem kaptam levegőt, sokszor voltam beteg.

13-14 éves koromban a szüleim az orvosoktól kértek segítséget, mitévők legyenek velem. Rengeteg vizsgálatot végeztek rajtam, és megállapították, hogy

ha nem változtatunk gyökeresen az élőhelyünkön, akkor 5-6 év múlva akár meg is halhatok.

A szüleim tipródtak, mivel segíthetnének rajtam. A döntés egyrészt egyszerű volt, mert csak a klímaváltozás segíthetett. Másrészt viszont ez azt jelentette, hogy teljesen fel kellett adniuk az addigi életüket. A Csendes-óceán partját választották, így hét- vagy nyolcezer kilométerrel keletebbre költöztünk, Szahalin szigetére. A területnek nedves a klímája, friss a levegő, nincs por és pollen. Itt már voltak hegyek is. Nem túl magasak, csak 1000 méter körüliek, de az a tengerparttól számítva elég nagy szintkülönbség. Télen ezeket a hegyeket vastag hó borította, farkasordító hideg volt. A körülmények tökéletesen modellezték az igazi alpesi viszonyokat, alig 1000 méteres magasságban.

Elgondolkodott Forrás: Kerekes Andrea

Van még fotó, katt a képre a galériáért!

Rögtön elkezdtél hegyet mászni?

Már a Kaukázusban is jártunk a hegyekbe, az édesapámmal és a barátaival.

Mennyi idősen másztad meg az első hegyedet?

Hat évesen, de az csak kicsi hegy volt. Apámmal, a barátaival, az unokatestvéreimmel és lánytestvéremmel sokat kalandoztunk. Gyerekként nekem az játékos felfedezés volt.

Fiatalkorban elkezded felfedezni a világot, bővülnek a földrajzi és kulturális ismereteid. Ez velem is így volt, és Szahalinon ezt folytattam. Igaz, itt már egyedül, mert az apám nagyon elfoglalt volt, és egyébként sem igazán értett egyet a sportosabb hozzáállásommal. Sőt, igazából mérges volt rám, hogy folyton kalandozok, mert semmilyen feladatot nem végeztem a ház körül. Mindig leszidott, hogy sosem gyűjtök fát, nem segítek a gombatermesztésben, nem vadászok, nem halászok, nem csinálok semmit. A hegyekből mindig üres kézzel tértem vissza. Csak felmásztam a csúcsra, szippantottam egy mélyet a tiszta levegőből és már indultam is vissza. Számomra azonban ez fontos volt, a szabadság érzése miatt.

Olvastál akkoriban hegymászó könyveket, amik további hegyi kalandokra motiváltak?

Sok könyvet olvastam, de nem igazi hegymászó könyveket. Inkább útleírásokat, például Livingstone-tól, James Cooktól. Ezeket nagyon érdekesnek találtam.

Volt ezek között kedvenced?

A kedvenc könyvem akkoriban egy JRR Tolkien könyv volt, de nagyon sokat olvastam. Mark Twaint, Herbert Wellst, Conan Doyle-t, Konsztantyin Szimonovot, Alexej Tolsztojt. Aztán beiratkoztam az egyetemre Vlagyivosztokban, akkoriban nagyjából 300ezren lakták. Kezdetben elég furán éreztem magam, magányos voltam, félénk, nem nagyon találtam fel magam.

Néha komoly... Forrás: Kerekes Andrea

 

Van még fotó, katt a képre a galériáért!

Egy nap sétáltam az utcán és betértem egy könyvesboltba. Odabent sötét volt, de egy kis ablakon keresztül egy keskeny, de éles fénysugár szűrődött be. Pont az egyik könyvespolcra világított rá, ezért odamentem megnézni, milyen könyvek vannak ott. Egy olyan utazási magazint találtam, amit évente egyszer adnak ki. Abban a kiadásában három hegymászó történet is volt. Az egyik egy egészen rövidke cikk, Reinhold Messner Nanga Parbat-szólójáról. A másik történet két kazah mászó, Kazbek Valijev és Jurij Mojszejev Dhaulagiri-mászásáról szólt, akik alpesi stílusban jutottak fel a délnyugati pilléren.

abban a pillanatban megvilágosodtam

Az élmény sokként ért, abban a pillanatban megvilágosodtam. Akkor ejtett rabul először és végérvényesen a hegymászás. A városban, az iskolában magányos voltam, senki sem értett meg, senki sem hitt bennem. Az apám semmire sem értékelte a kalandjaimat, hiszen hal és vad nélkül üres kézzel tértem haza. Abban a pillanatban azonban rájöttem, hogy fontos és jó emberek, mint Reinhold Messner, Kazbek Valijev és mások a hegymászás révén megbecsült tagjai a közösségüknek és óriási elismertségnek örvendenek. Az is sokkoló felismerés volt számomra, hogy egy fiatal srác igyekezete a csúcs elérésére nem feltétlenül csak egy hülye játék. Erre a pillanatra vezethetők vissza az életem későbbi mérföldkövei: a nyolcezer méter feletti csúcsok, kizárólag pótlólagos oxigén nélkül és alpesi stílusban történő mászás, új utak nyitása, Olaszország szeretete (itt született Reinhold Messner), Kazahsztán (ekkor hallottam először róla). Azóta eltelt harminc év, és most már látom, hogy az életpályám abban a pillanatban dőlt el.

Akkoriban persze ezt még nem sejtetted.

Persze hogy nem. Csak éreztem, hogy ez egy igaz, valódi érzés, melyet követnem kell. Szóval jártam az egyetemre, de az egy nagyon nehéz időszak volt, akkor hullott szét a Szovjetunió. Nem vicc, tényleg nagyon nehéz volt az élet akkoriban.

Nyomasztó volt az emberek számára?

Igen, nagyon, de ahogy mondtam is, én egy kicsit kívülálló voltam. A saját utamat jártam, és minden lépésemet a hegymászás vezérelte. Szereztem barátokat Vlagyivosztokban, beiratkoztam hegymászó tanfolyamra. Az iskola mellett egyszerre négy, de volt, amikor öt helyen dolgoztam. Korán reggel keltem és letakarítottam a járdát a kollégium körül. Reggel és este az egyetem közösségi tereit takarítottam. Dolgoztam a színházban, ruhatárosként. Nagyon sokféle munkát elvállaltam, a keresett kis pénzt pedig teljes egészében a hegymászásra fordítottam: felszerelést vásároltam vagy túrázni mentem belőle. Ez fegyelmezetté is tett, hiszen az egész napomat az határozta meg, hogy a jövőbeni céljaimért dolgoztam.

...de vidám is tud lenni Forrás: Kerekes Andrea

Van még fotó, katt a képre a galériáért!

Aztán egyre inkább éreztem az ellentétet a hegymászás és a művészet között. Mert ugye az egyetemen színművészetet tanultam, és nagyon nehéz volt szívvel-lélekkel két olyan fontos, de különböző dologra koncentrálni, mint a művészet és a sport. Ezért hoztam egy életre szóló döntést és a sportot választottam. Három év után otthagytam az egyetemet és Kazahsztánba emigráltam.

Miért Kazahsztán? A hegyek miatt?

Igen, és mert elég sokat olvastam Kazbek Valijevről és Jurij Mojszejevről. Kazahsztán számomra valami teljesen új és hihetetlen volt. Azért emigráltam oda, mert két emberrel meg akartam ismerkedni, illetve be akartam kerülni a Kazah Hadsereg Központi Sportklubjába. Abban a katonai iskolában többféle sportot lehetett űzni: küzdősportokat, lövészetet és hegymászást is. Volt egy fiatal hegymászókból álló szekció, ahol a hegymászás élsportolói jellege állt a középpontban. Amikor a tél közepén megérkeztem Kazahsztánba és leszálltam a vonatról Almatiban, az első dolgom az volt, hogy egy járókelőtől megkérdeztem: „- Elnézést, merre van a Központi Katonai Sportklub?” Útba igazítottak, és közben megláttam a város körüli hatalmas hegyeket is. Amint megtaláltam a hadsereg épületét, az első kérdésem az volt, hol a hegymászó szekció.

Tagja lettem a hegymászó iskolájuknak, de civilként, nem voltam állományban a hadseregnél. Elszegődtem egy helyi színházba, ahol fél évig dolgoztam színészként, különböző szerepekben játszottam. Aztán 1993 végén, 19 évesen behívtak kötelező sorkatonai szolgálatra. Természetesen a központi sportklubnál vetettem magam állományba. Nem volt más dolgom, csak mászni, de persze a hadsereg által előírt szigorú keretek között éltünk. Emellett azért ugyanúgy kaptunk katonai feladatokat, mint bármelyik sorköteles.

Kell, hogy legyen benned szenvedély és elhivatottság, hogy a saját utad kövesd.

A kötelező katonai szolgálat lejárta után hivatásosként maradtam, altiszt lett belőlem. A feladataim nem igazán változtak, de egy kis fizetést kaptam érte. A csapatommal rengeteget másztunk Almati környékén, a Pamírban, a Tien Shanban, de még az Altajban is. Nagyon jó oktatóim voltak, mint pl. Ljudmila Szavina vagy Jurij Garbonov, sokat fejlődött a hegymászó tudásom az irányításuknak, segítségüknek köszönhetően. Persze az nem elegendő, ha csak azt követed, amit mondanak. Kell, hogy legyen benned szenvedély és elhivatottság, hogy a saját utad kövesd. Ahogy mondani szoktam, fel kell ülnöd az életedet előre vivő hullám tarajára. Én ezt tettem.

Denis Urubko átéléssel mesél a cikkszerzőnek Forrás: Kerekes Andrea

Van még fotó, katt a képre a galériáért!

A sok mászás néha balesetekkel járt. Volt, hogy elvitt a lavina, eltörtem a lábam, szétvágtam a tenyeremet, az egyik mutatóujjam például a mai napig nem tudom rendesen behajlítani, ami behatárolja a sziklamászó képességeimet. Szóval időről időre kórházba kerültem, ilyenkor szünetelt a hegymászás. Egy rövidebb időszakra a hadseregtől is leszereltem. Azt a két évet arra fordítottam, hogy regenerálódjon a szervezetem. Amikor újra egészséges lettem, visszaálltam a seregbe, de csak a mászás miatt.

A sportnak az a lényege, hogy javítsd a fizikai képességeidet, hogy jobb legyél másoknál. Futhatsz évekig sok-sok kilométert egy stadion pályáján, de ha csak kedvtelésből csinálod, akkor az nem sport, hanem testkultúra. Ha viszont akár csak 100 métert futsz, de azzal a céllal, hogy rekordot dönts, vagy legyőzz másokat, na az sport. A figyelmem akkoriban a versenyzés felé fordult, és a hegymászás a katonaság kötelékében lehetővé tette, hogy akár hónapokat is készüljek egy-egy versenyre. Az edzések komoly fegyelmet és rendszert követelnek, melyek során mindent egyetlen cél, néhány órányi maximális erőkifejtés érdekében teszel. Mindig megpróbálok egy célt kitűzni, majd azt elérni, ezzel beteljesítve az edzésmunkát. A cél lehet a győzelem egy versenyen, egy nehéz mászás teljesítése, vagy egy érdekes mászóút leküzdése csapatban. Sportolói szempontból a lényeg a befektetett edzésmunka gyümölcsének learatása.

Ebben az időszakban a képességeim határait kerestem, leginkább hegyi futóversenyeken, gyorsasági mászásokon. Ezek nem veszélytelenek, a túlterhelésbe bele is lehet halni. Fizikailag és mentálisan is nagyon megerőltetőek. Viszont felemelő érzés, amikor mindent kiadsz magadból egyetlen cél, egyetlen eredmény elérése érdekében. Nekem sikerült ezekre a célokra koncentrálnom, aminek a későbbi nyolcezres mászásaim során is nagy hasznát vettem.

Akkoriban történt, hogy Simone Moro olasz hegymászó a kazah Anatolij Bukrejevvel nekivágott az Annapurna déli falának, ahol Bukrejev lavinában meghalt. Barátok voltak, a tragédia nagyon megrázta Simonét. Szeretett volna emléket állítani Anatolijnak, aki oktatóként is dolgozott Simone hegymászó iskolájában. Egyszer Anatolij mesélt Simonének a Hópárduc programról, melynek során a volt Szovjetunió öt, hétezer méter feletti csúcsát kell megmászni.

Az öt csúcsot egy szezonon belül korábban csak egyetlen alkalommal sikerült megmászni. Simonének ez a teljesítmény nagyon megtetszett, és úgy döntött, Anatolij emlékére megmássza az öt csúcsot egyetlen nyáron. Viszont szerette volna, ha egyúttal segít néhány fiatal és tehetséges kazah mászónak, ezért megkérdezte a kazah szövetséget, kit javasolnának.

Akkoriban a fiatalok között a két legjobbnak Andrej Molotov és én számítottunk, ezért mi kaptuk a lehetőséget. Így másztuk meg egyetlen nyáron a Han Tengrit, a Győzelem-, a Lenin-, a Kommunizmus- és a Korzsenyevszkaja csúcsokat. Írtam is erről egy könyvet, egyelőre csak oroszul jelent meg, éppen most fordítják olaszra és lengyelre. Nagyszerű élmény volt számomra.

Ha jól tudom, 42 nap alatt másztátok meg az öt csúcsot.

Attól függ, hogyan számoljuk. Ha az első hegy lábától az utolsó hegy lábáig, akkor 43. Ha az első csúcs eléréstől az utolsó csúcs eléréséig, akkor 40. A statisztika csak spekuláció. Az egész azért volt fontos, mert ugyan másztam már korábban is komoly utakat ezeken a hegyeken, például a Márvány-falon vagy a Han Tengrin, de az egyszezonos hópárduc projektnek a sportértéke is nagy volt.

Továbbá ekkor találkoztam először nyugati hegymászókkal, és Simone személyisége is nagyon pozitív volt. Nem tudom, miért, de barátok lettünk. Simonénak imponált, hogy mennyire meg vagyok őrülve a hegyekért, és nekem is tetszett, ahogyan ő viszonyult a hegymászáshoz. Elhatároztuk, hogy egyesítjük erőinket, és a következő évben (2000) nekivágunk az Everestnek. Az anyagi háttér javarészét Simone biztosította, de én is hoztam egy kisebb kazah szponzort. Sikeresen megmásztuk az Everestet, oxigén nélkül, a déli normál úton.

Nem volt bosszantó kerülgetni a kereskedelmi expedíciók mászóit?

Egyrészt akkoriban még nem voltak olyan sokan, másrészt viszont mindketten kivettük a részünket a fix kötelek kiépítéséből, a különböző expedíciók egy nagy csapatként mozogtak a hegyen. Megosztottuk a feladatokat. Sok évvel ezelőtt az még valódi alpinizmus volt. Büszke vagyok rá, hogy részt vettem abban az expedícióban.


Folyt. köv.!

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.


  • Kacsa 2016.05.19.   11:20

    Kacsa

    gratulálok a so szép elért sikeres hegymászó-eredmééhe!

    válasz erre...