Menü

2007.01.04.     Hozzászólás 0

www.hoparduc.hu

Az első magyar próbálkozás a K2 megmászására

Zsan lépet a sátorba, ő volt az expedíciónk szakácsfiúja, vagyis a szakácsok segítője. Jellegzetes baltisztáni figura, itt a helyiek kinézete lehet teljesen arabos, európaias de leginkább tibeti. Zsannak európai – tibeti kinézete volt, de amúgy minden tulajdonságában (koszosságában, igénytelenségében) teljesen baltisztáni. Korban valahol 25 körül lehetett, már van vagy négy gyereke és csak néhány szót tudott angolul de azzal egész jól érvényesült. Többnyire zavart heherészéssel kért elnézést valamiért, mi meg a tőlünk teljesen idegen gyarmati időkben érezhettük magunkat, ahol úri kívánságainkat, Yes Sir! Yes Sir! - hajlongás követi.

Csapatunkban is néha előfordult durvább,  hangnem: Zsaaann! - hol van már az a …. tea! Már megint elvan csilizve az étel! Meddig kell még várni, nem igaz hogy az a ….  Lehet nyugodtan magyarul zsörtölődni, Zsan legalább úgy értette mint az angolt. Urduul (Pakisztán állami nyelve) biztosan tudott valamennyire, de a tibeti tájszólás, a balti volt az amelyen igazán csacsogott.Mindig az ő hangja hallatszott a konyhasátor felől, amint szaporán magyaráz, szóval tartva két szakácsunkat: Alit (Mohamed Ali – a pakisztáni férfilakosság egyharmadának neve) és a szovjet tv készülék nevű: Junusztot. Expedíciónk hét főből áll, plusz az összekötő tiszt, elég lenne egy szakács a konyhafiúval. Talán azért volt kettő, mert a szakácsaink bár profik voltak vendéglőkben, újoncok expedícióknál és így ez egy kicsit tanfolyam is volt. Mivel az egész pakisztáni tartózkodásunkra fix árat alkudtunk ki, nem érdekelt, hogy hány szakács, hány teherhordó, mennyi alaptábori élelem, csak menjen minden rendben a maga útján.

Baltisztán: Tibet része volt a XI. századig, a balti nyelv, tibeti tájszólás, miként a Serpák által beszélt is. A XI. századtól India részévé vált és vallásában a XIV. századtól áttért a muszlimra. Jelenleg Pakisztán Kínával és Indiával határos tartománya, fővárosa: Skardu.

K2: 8611 méterével az expedíciós hegymászásban a hegyek hegye. Az egyik legrosszabb statisztikájú csúcsa földünknek, minden negyedik csúcsra jutó ember közül egy nem tér vissza. A nevét 1856 – ban kapta a Karakorum hegység csúcsainak beszámozásából. Kínai részről az ősi neve: „Chogori” -Nagyhegy. A XX. század elején deríttették fel a hegy környezetét, jelentősebb magasságot a II. világháború előtt értek el (1939 – ben amerikai expedíció 8382 m.) Az első megmászás 1954-ben sikerült az olasz expedíciónak.


Zsan ez úttal nem a konyháról érkező finomságokkal zavar meg, határozottan, mintha angolul is tudna hadarja: - „kazahsz ar kommin”. Értetlenül figyelünk, látszik, hogy valami fontosat közöl, de nem igazán vagyunk kíváncsiak semmire, vacsora - lakoma sok fogása után, üldögélünk beszélgetünk, nem igen akaródzik mozdulni.

Zsan erősködik: „Yes! Yes! In the glécser!” Esti kilenc óra lehet, teljesen sötét, fejlámpák pislákolnak felettünk a morénán. Tényleg csak a kazahok lehetnek! Két napja róluk beszél mindenki, mert „eltűntek”. Két napja rossz az idő 5200 méteren, a hegy alatt, az alaptáborban és vihar dúl a hegyen. A lengyelek is ma délután érkeztek vissza, de értük nem kellet annyira aggódni, tudtuk, hogy a vihar kezdetén ők közel táboroztak a rögzített kötelekhez (miként a mi csapatunk is), amelyek levezetnek a hegyről a hármas tábor magasságából és jóval lassúbbak mint mi, akik már fent előnyre tettünk szert a lemenekülésben és így legalább egy nappal korábban lent vagyunk. A kazahoknak nem volt már alaptábori emberük, csak a kötelező összekötő tiszt és a szakács, de nekik sem volt összeköttetésük  a fentiekkel akik négyen voltak és mindig együtt mozogtak. Az alaptáborba érkezésükkor még volt velük egy idősebb mászó is de az első akklimatizációs túrájuk után lement.

Már az alaptáborba érkezésük is „rejtélyes” volt, valahol lejjebb a morénán, tőlünk pár száz méterre táboroztak le és elindult a suttogás: barokamrában edzett nagyon kemény fiúk érkeztek! Kiderült róluk, hogy profik a Kazah hadseregben, fiatalok már számos nehéz mászással és több nyolcezres csúccsal a tarsolyukban. A legtöbb expedíció éppen akkor csenget le, még volt némi remény a hosszú távú időjárás előrejelzésekben, de miután a norvégok, akiknek a legmegbízhatóbb jelentéseik voltak, ezeket szerteoszlatták és inkább a levonulás mellett döntöttek, mint a még egy utolsó roham mellett, sokan búcsúztak.

Nekünk épp hogy sikerült elérni a hármas tábort, letudtuk az akklimatizációt és nagyon reméltük, hogy valamikor csak jön még egy pici jó idő. A kazahok egy rohammal elérték a hármast és nagy ambíciókkal készültek a csúcstámadásra. Korábban elérték a négyes tábort a japánok, bolgárok, lengyelek, amerikaiak, de feljebb jutni nem volt lehetőség. Csak három csapat maradt az alaptáborban: Kazah, Lengyel és a MOL-K2, amely a miénk, magyar szervezésű volt, de főtámogatónk kérésére regionálissá váltunk, meghívva a környező országokból expedíciós mászókat, végül a szlovák Jaro Dutka és a román Dan Borcea csatlakozott az öt fős magyar csapathoz (Erőss Zsolt, Kollár Lajos, Mécs László – szervezők, Csollány Katalin és Markos Huba tagok). Az amúgy is nemzetközi csapatunkhoz csatlakozott az egyik amerikai szervezésű expedíció még két fent maradt tagja, mert a többiek levonultak: Hamish (Ausztrália) és Fabrizio Zangrilli (USA). Velük volt az utolsó alaptábori vacsoránk is amelyre betoppant a kedvenc konyhafiúnk a nagy hírrel. Néhány perccel korábban beszélt Fabrizio műholdas telefonunkkal, a kazahsztáni érdeklődőkkel, akik jobb híján minket faggattak a fejleményekről, mivel a kazah csapat műholdas telefonjának az akkumulátora már régebben lemerült és napok óta nem volt hír róluk. Irina rettenetesen aggódott a vonal túl oldalán, kellemetlenül éreztük magunkat, amint tréfálkoztunk azon ahogyan, Fabrizio imádja a számára idegen női hangot.

Miután saját szemünkkel meggyőződttünk róla, hogy tényleg a kazahok jönnek, hívtuk is vissza Irinát a jó hírrel és média közvetítő irodánkat is, mert a hegymászó portálokon is főhír volt a kazahok helyzete.

Jó volt viszontlátni őket, a vaksötétben világítottunk arcukba, ők pislákoló lámpáikkal tétován támolyogtak körülöttünk és mielőtt továbbmentek volna a saját alaptáborukba váltottunk néhány szót. Bárhogyan is erőltették, nekik sem sikerült a csúcsig jutni. 150 méterrel a csúcs előtt fordultak vissza és sötétben, viharos szélben érték el a négyes táboruk sátrát 7800 méteren. Másnap tovább ereszkedtek és nagy szerencsével letudtak találni a hármas táborig, végig nagyon rossz tájékozódási viszonyok között és orkán erejű szélben. A tovább ereszkedést már biztonságosabbá teszik a rögzített kötelek, de már nagyon elfáradhattak és így a következő estére harcolták le magukat az alaptáborba. Csak hümmögni lehet teljesítményükön. Kisé haragudtunk is rájuk, hiszen túlságosan a szerencsére bízták magukat, túl sokat kockáztatva egy olyan csúcstámadási helyzetben amelyet végül sehogyan sem lehetett sikerre vinni. Mi időben menekültünk a hegyről és mivel az időnk is lejárt, már az alaptábort is el kell hagynunk. Nem volt semmilyen lehetőségünk a mentésükre és rossz érzésekkel készültünk az alaptábor elhagyására, legalább annyira tehetetlenek és végül megkönnyebbültek lettünk mint a távoli Kazahsztánban Irina, valamelyikük szerelme.

 

Olyan esélytelennek tűnt már ez az egész szezon! A norvégok három hónapnyit voltak itt, de voltak írek, lengyelek, bolgárok, japánok, csehek, amerikaiak, ausztrálok. Kora nyáron még voltak hosszabb jó idős szakaszok, akkor rögzítették a kötelek nagy részét. A nehezebb Baszk útvonalon is próbálkoztak a norvégok és a csehek, de olyan mély havakkal találkoztak, amely megakadályozta a  vállra (7500 m.) való kijutást. Búcsúzáskor mind azt mondták, még visszatérnek, talán két év múlva...

A legrosszabb a lehetőség hiánya volt, álmaink hegyénél, mikor végre mi is szembenézhetünk az áhított feladattal, még próbálkozni sem tudunk!

Az utolsó időjárási ablak, amikor feljebb lehetne menni egyre kisebbre és változékonyabbra módosult, amint közeledett az időpont. Csapatunk nagy része jól akklimatizálódott és hosszan vár a jó időre, hogy a végső rohammal minél magasabbra jussunk, majd lehozzunk minden felszerelést, amelyekkel kialakítottuk a magashegyi táborainkat. Csollány Kati bírja a legjobban a viszonyokat, jó az étvágya, folyamatosan jól teljesít a hegyen, a szlovák Jaro Dutka is felzárkózott, szintén jó étvággyal az élvonalban. Markos Hubának és nekem nincs annyira jó étvágyunk, néha alaposan gyengélkedünk, de mi is letudtuk a hármas tábor kiépítését és akklimatizálódtunk. Mécs Laci a megszokott jó formában van de valahogy lemaradt a nagyobb magasságok eléréséről, Dan Borcea meg inkább a háttér csapatott alkotja.

Egyre kevesebb esélyt látunk a csúcs elérésére, de ez egy olyan nagyszerű, szép hegy! Jussunk minél feljebb, nézzünk körül a lehetőségek szerint, így indulunk utolsó rohamunkra. A kazahok és a lengyelek egy napja elindultak már, mi kevesebbet szeretnénk viharban lenni, de dinamikusabbak vagyunk. A lengyelek az egyesben is aludtak és amikor az alaptáborból mi oda érkezünk még látszanak felettünk, amint a kettes felé másznak az egyre jobban kavargó viharban. Nekünk kialakult már a saját technikánk: az egyes táborig az ezer méter szintkülönbséget leküzdjük a reggeli, délelőtti órákban, ott kb. négy órás pihenés, majd folytatjuk utunkat a kettes táborba. Így egy nap alatt teljesítünk két napnyi távot komolyabb kimerülés nélkül. Az egyes fölött fokozódik a vihar ereje, elég nehezen lehet látni bármit is és aggódom, hogy csapatunkból újabb visszafordulások lesznek, Kati eddig ha tehette, ment lefele a vihar elől. Most viszont ez az utolsó lehetőségünk, amikor a két napnyi jó időt amit az időjárás jelentések ígértek a legmagasabb vidékekre kell tartalékolni. A szél lökései gyakran kimozdítanak egyensúlyunkból és félvakon támolygunk felfelé. Sokkal logikusabb ilyen viszonyok között lefele menekülni, erőltetett a felfele tartás, de majd csak jön az a jó idő. Felérve a táborba örömmel látom, hogy még mindég áll a kisebbik sátrunk, amit nem bontottunk le. Sokat bíbelődtünk a sátraink felállításával, majd a lebontásával. Átlagos körülmények között, az expedíció elején, amint elérik a tábor helyeket, oda telepítik a megfelelő mennyiségű sátrakat és állva hagyják kb. egy hónapon át az expedíció levonulásáig. Most viszont éppen amikor első akklimatizációs túránkat tettük, egy lavina elsodorta az 1. tábort és olyan erős havazások és viharok voltak amelyek minden sátrat fenyegettek. Más taktikát kellett kidolgozni a sátrak védelmében: csak amíg ott vagyunk állnak a magashegyi táborokban, majd lebontjuk őket és biztonságosabb helyre kövek közé rejtjük. Amikor újra elérünk egy felső tábort elővesszük a kissé összefagyott sátrat és felálltjuk. Ezt az egyesben is meg kell tennünk mert a néhány órás pihenés is sokkal jobb ha van ami védjen a naptól, vagy a széltől. Feljebb a kettesben és a hármasban mindig elégé összefagyunk e műveletek közben.

Most az alaptáborból érkeztünk ide, volt egy 2 – 3 órás pihenőnk az egyes táborban, estefelé van, vihar és hideg. Így állítjuk fel a nagyobbik sátrunkat amelyben most hárman is elférnénk, az alumínium rudakat összerakni eléggé fagyasztó dolog, tolom át Jarónak az egyiket, mert onnan kell befűzni de kisiklik kezünk közül és eltűnik a mélyben. Kétségbeesetten kutatom nyomát, de nagyon meredek a lejtő egészen a hegy lábáig, jogosan aggódik Jaró: nincs értelme keresni, túl veszélyes bármilyen próbálkozás. „Konferansz”: Kati is szembesül a helyzettel, Jaró az javasolja menjek vissza az egyes táborba. Ez tűnik az egyetlen megoldásnak, de félek, hogy ott már nincs egy sátrunk sem, mert Huba amint visszafordult, valószínűleg levitte őket. Tehát minimum a hegy lábáig kellene ereszkednem és ez ennek a lehetőségnek a végét jelentené számomra. Inkább még felfele mennék, száz méter szintkülömbbség után van a felső kettes tábor, ahol minden bizonnyal a lengyelek sátraznak és nekünk is van elraktározott sátrunk. De esteledik és fáradt vagyok a meredek „House chimney” nevű szakasz leküzdéséhez. Kicsit piszmogok a sátorral, végül is két rúd megvan a háromból, felállítom a maradékkal. Közben a társaim behúzódtak a kis sátrunkba, de miután egyedül sehogyan sem boldogulok, előhívom őket és együtt már könnyebb megbirkózni a zászlóként viselkedő sátorral. Fáradtak és összefagyottak vagyunk, amint áll a sátor még sok dolgom van a lekövezésével, nem túl bizalom keltő egy ilyen viharban, de volt már rosszabb bivakom is. Magamra maradok a tágas sátorban és kényelmesen alszom. A vihar egész éjjel tombol, csapkod körülöttünk, de én elhatároztam, hogy nem zavartatom magam: ha rám szakad a sátor, akkor is kihúzom reggelig. Meglepően jó körülmények között talál a reggel, a mai terv az lenne hogy még magasabbra menjünk, a hármas vagy négyes táborig. Áttámolygok a többiekhez, a szél ereje sajnos nem csökkent az előző nap óta. Feljebb meg csak fokozódik a helyzet. Ha kihajtjuk magunkat viharban, hiába jön a beígért jó idő, túl fáradtak leszünk kihasználni. Marad a várakozás, ami nekem rettenetesen unalmas, mindenfelől megerősítettem még a sátrat, szomszédoltam a kisebb sátrunkban, együtt eszegetünk, beszélgettünk, de a nap nagy részét mégis egyedül töltöttem a tágas sátorban, a Kati adta keresztrejtvény minden betűje is megvan már. Késő délután enyhülni látszik a szél, de már túl késő elindulni. Ez a nap legalább arra jó volt, hogy jobban figyelhettünk az étkezésre, már régen nem merek ilyen magasan nehezebbet enni, mert az oxigén hiány miatt a gyomor is kisebb hatékonysággal működik és ha elromlik, akkor az komoly legyengülés. Elég rosszul voltam eddig a gyomrommal és a koplalás miatt csak fogytam, ezért most kolbászt eszem sajttal. A legjobbak a megszokott, hazai ízek és végre van étvágyam. A levonuló csapatok mindenféle jó élelemmel elláttak: az alaptáborban már többféle sajtunk, kolbászunk és egyéb finomságaink lettek, ide fentre meg hozhattunk energia géleket és szeleteket, zacskós konzerv féléket. Italporból és teából is egész jó a kínálat. Az utolsó lehetőségre rájöttem: itt a hegyen való koplalás nem megoldás a gyomor rosszullétekre, túlságosan legyengülök, enni kell valamit!

A viharos pihenő napunk után elég jó tempóban haladunk, ebédelünk és pihenünk egy nagyot a hármas táborunk teraszán, felmegyünk a Fekete piramis fölötti táborozó helyre, ahol a lengyelek sátra áll. Itt is pihenünk egy sort, kihasználjuk hogy szép időben nézhetünk körül. Rögzített kötelek nincsenek, de nyomok vannak előttünk, meredek jeges terepen folytatjuk a kapaszkodást. Elérjük a gleccsertornyok vidékét, de közben lemegy a nap és kezd rettenetes hideg lenni. Megint gyengébb vagyok, így Jaro halad elől, Kati meg utána. Mélyhavas a tornyok vidéke és nem igazán alkalmas sátrazásra. Végre megállnak az előttem haladók, mert Katinak már fagy szét a lába, Jaro még keresgélne táborhelyet, ami további felfele mászást jelentene, de jobb itt rögtön lesátrazni. A sátorba bújva egyszeriben mintha meleg lenne, megszűnik a fagyás veszélye, csak Kati lábát kell visszamasszírozni az életbe. Szélcsend van, mínusz harminc és gyönyörű naplemente. Az alaptáborból Lajos újra megerősíti, hogy csak egy napunk van még ami nem viharos, a következő nap estéje újra a hármas táborunkban kell találjon minket. Azt is elmeséli, hogy a felettünk lévő csapatok éjfél előtt elindulnak a csúcs rohamra. Reméljük, hogy egyetlen csipogó karóránk hangjára mi is felébredünk és csatlakozhatunk a csúcstámadáshoz. Mindenféle magashegyi finomságot eszünk: levesek, teák, kompótok, csokik, majd gyors alvás.

Ólmos mozdulatokkal ébredünk, hármunk mocorgásához szűk a sátor. A kijárathoz közelebb lévő Jaró végre kibújik, így felkapjuk bakancsainkat, hóvédőinket, pehelycuccok és végre éjjel kettőkor indulhatunk. Fejlámpákkal indulunk a meredek mélyhavas vidéken felfelé, szerencsére nem volt szél és így még használhatóak a nyomok. Elől haladok és már érzem is, hogy a lábujjaimmal pumpálni, markolászni kell, hogy el ne fagyjanak, ezt mondom Katinak is de ő már fordul is vissza. Nedves a bakancsbelsője és reménytelenül kezd elfagyni a lába újra. Jaró lemaradt, indulásunkkor még a sátornál piszmogott. Egyedül haladok a sötétben, eszembe jut, hogy a rádiónk Katinál maradt. Hátizsákot sem hozok, a videó kamera és a fotógép a pehelykabátom alatt húzza a nyakamat, a kis flakon vizem is a belső zsebben. Egy zacskó energia gélem maradt. Újabb vállszerűségre érve két sötét tömböt látok: a Kazahok és a lengyelek sátrai. Csönd van, szélcsend, messze felettem lámpák pislákolnak. Csikorgó léptekkel indulok tovább, jó tudni, hogy van akihez csatlakozni és kezd jó esély lenni a csúcsra is. A hajnali derengésben 5-6 óra körül van a leghidegebb, de a tempós haladás a legjobb ellenszere a fázásnak. Csak rövideket pihenek, egyre közelebb kerülve az előttem lévőkhöz. A terep egyre meredekebb hólejtő és itt már van egy két sziklás folt, egy ember nagyon lassú őt már utol is értem, a többiek egy nagy sziklaalakzat alatt haladnak az Üvegnyak nevű hely felé. Nagyon kellemetlenül szakad be a hó a szikla alatt, hiába haladtak el előttem többen, mély hóban gázolok és sziklákon egyensúlyozok. Időnként egészen nehéz. Az Üvegnyakban látom, hogy itt csak a kazah csapat van, érthetetlen, ezek szerint a lengyelek el sem indultak. Felmászok a kazahok mellé, a gleccser lépcső alá, innen belátni a terepet amin balra kell haladni a fölénk tornyosuló jég alatt. Már kötél biztosítást használunk, mert elég kitett a vidék, a meredek jéglejtőt vastag hóréteg borítja amelynek nincs tartása. Minden lépéssel visszacsúszunk és körülményesen, a havat túrva, ásva csiga tempóra lassulva jutunk előbbre. Hosszasan üldögélünk, amíg az első ember a nyom töréssel kínlódik, fotózok, filmezek, szundítok, van hogy a kötél kezelésében segítek, majd megosztunk egy energia gélt és egy korty vizet. A Pakisztán felé nyíló horizont alján rózsaszín felhő front nyugszik, szélcsendben vagyunk, de alattunk a vállon és felettünk is látszik a szél kavarta hóörvény. Most már hihető, hogy a következő napra ide érkezik az újabb monszun hullám és 100 kilométer feletti szél lesz havazással. Nagyon jó érzés volt lehetőséghez jutni, amelyet elég jónak érezettem 8250 méteren az Üvegnyakban reggel hét órakor, sajnos azonban azóta a tempónk elakadt, szinte semmit sem haladtunk. Egyre nyugtalanabbul kémlelek szét, viszonylag jól vagyok, de eddig nem igazán tudtam a jó formámat hozni, nem hinném, hogy nekem jobban menne a nyom törés. Délkörül egyértelmű, hogy ez a lelassulás veszélyesé vált, ötven méter szintkülönbséget ha megtettünk öt óra alatt és a most már felfele vezető útvonal továbbra is nehezen taposható mély hó. Közlöm aggályaimat a társaimmal, de ők nem értik. Miért kellene délben innen visszafordulni? Le kell menni 7300 méterig, nem elég a négyes táborig, mert a viharban lehetetlené válhat a letalálás! Egyedül vagyok véleményemmel, bár egyikük rendkívüli lassú, gyenge, neki már korábban vissza kellett volna fordulni. Végül fél egykor elindulok lefele, a kötél hiány miatt biztosítás nélkül kell lemásznom néhány meredekebb szakaszt, de belefér. Persze a kitett részek így még fárasztóbbak. Amint enyhül a lejtő, tempósan haladok lefele, de közben meg egyre jobban kivagyok téve a viharos szélnek. Egy óra múlva a lengyelek sátrában pihenek 7800 méteren, ők is jobbnak látják, ha megyünk a vidékről, a kazahokat visszavárni, túl nagy kockázat. Folytatom az ereszkedést és délután háromra megérkezem a saját sátrunkhoz, ahol Kati és Jaro vár. Még főzünk, eszünk, pihenünk, amikor összepakolunk a tovább ereszkedéshez lemennek mellettünk a lengyelek, együtt érjük el a hármas tábor sátorhelyeit, ahol végül ők lesátraznak. Mi viszont száz méternyivel lejjebb ereszkedünk, ahol már a sziklák között, rögzített kötél vezet a hegy lábáig. A reggel olyan amilyenre számítani lehetett: a látótávolságot a szélhajtotta felhőzet határozza meg. Összefagyunk, amíg sikerül elindulni, hosszú ereszkedések következnek a rögzített köteleken. A kettes táborunk cuccaitól jó nagyra duzzad a hátizsákunk és a vihar tombolása közben folytatjuk ereszkedésünket.

A lentiekkel megbeszéltük, hogy elénk jönnek, Mécs Laci az egyes tábor fölött könnyít cuccainkon, a többiek az előretolt táborban várnak ránk gyümölcs konzervekkel. Nagy pihi, a hegy alatt tűrhető az idő, lekaparhatjuk arcunkról a jeget. Délutánra már az alaptáborba érkezünk.

Készülünk az alaptábor elhagyására, a következő nap még pihenünk és a hegyet figyeljük. A vihar folyamatos és senki sem tűnik fel. A következő nap az alaptáborban is szakad a hó, érkeznek a teherhordóink akikkel másnap reggel elkezdhetjük levonulásunkat. Végül délután megérkeznek a lengyelek, de ők sem tudnak nálunk többet a hegyen ragadt kazahokról. Sötét este van mire ők is felbukkannak és ezzel a 2005 -ös év K2 próbálkozásai jól végződhettek.

 

Alaptábor: 5200 m.

1. - tábor: 6100 m.
2. - tábor: 6700 m. (6600 m.)
3. - tábor: 7500 m. (7400 m.)
4. - tábor: 7800 m. (7650 m.)

Zárójelben a mi táboraink.

2005-11-23.
Erőss Zsolt.

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.