Menü

2008.05.07.     Hozzászólás 0

www.nyulcipobolt.hu

Rómától…Rómáig

Egy futó tollából: A tavalyi enyhe tél számomra maratoni álmok dédelgetésével telt és sok edzéssel. A Róma Marathonra készültem. Nagyon szerettem volna 3 órához közeli, vagy azon belüli eredménnyel célba érni...

Edzettem is rá, ahogy kell, testben lélekben egyaránt, talán túlságosan is,  kicsit görcsösen. Lehet, hogy ez okozta, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy borzasztó versenyt futottam, 500 métertől kezdve egy rekeszgörccsel küzdöttem. Végigfutottam, de a táv közben többször gondoltam a feladásra, aztán szép lassan végigmentem, a frissítőknél „büfézve” végigkocogtam a táv második felét. Hatalmas csalódás volt! Azt mondtam, magamnak, hogy most egy jó ideig nem futok maratont. Mire volt jó a sokszor 5 órás kelés, a sok-sok befektetett energia? Mivel csak egy napot töltöttem ott a várost is szinte csak futás közben láttam, de azt mondtam, hogy ha legközelebb meg is nézem, futni itt többször biztosan nem fogok.


Aztán milyen egy futó, december elején beneveztem a XIV. Róma Marathonra.


Nem készültem rá extrán, nem akartam magamhoz képest nagy eredményt elérni, csak szerettem volna jól megfutni a pályát, úgy, ahogy én képzelem a maratont, ahogy legjobb pillanataimban szoktam futni, a második felét mindig kicsit gyorsabban. Szerettem volna meghódítani a várost. Még egy dolog vonzott oda; a fiamnak megmutatni a Colosseumot, amiről tavaly annyit hallott tőlem és a fényképeket nézve mindig azt kérdezte, hogy elmegyünk-e együtt oda. Hát elmentünk, együtt.

 

 


A dolgok úgy alakultak, hogy még futni is tudtam előtte, ha nem is olyan mennyiségben, ahogy a tavalyira készültem, de azért gyűltek a kilométerek. Ráadásul közben „befűztek”(annyira azért nem nagyon kellett győzködni) a Vigaranomarathon-ra, Ferrarába. A dolog pikantériája, hogy ez a verseny, pontosan egy héttel Róma előtt volt. Az ilyesmit ugye minden edzésterv tiltja. Ezért sokáig úgy is volt, hogy ott csak félmaratont futok. Aztán néhány nap alatt a távon rágódva csak nem tudtam kihagyni ezen a versenyen sem a klasszikus távot. Úgy éreztem nem vagyok rossz állapotban, egy futó barát, akivel egyébként most is együtt mentünk, már legyűrte ősszel két egymás utáni hétvégén a 42 195 métert, tehát tudtam, hogy meg lehet csinálni, kérdés én képes vagyok-e egymás után 2 jó versenyt futni? Mert csak akkor van értelme a kiruccanásoknak.


Ferrara egy kis verseny , nagyon jó, sík pályával, viszont elég sok külvárosi, országúti kilométerével. A nagy dilemma az volt, melyik versenyre tegyem igazán oda magam, mert ugye mindkettőre eléggé kockázatos a dolog. Ferrarában viszonylag erősen kezdtem, a táv második felére bízva a döntést. Mivel az idő ideális volt, 12 fok és nagyon jól mozogtam, úgy döntöttem lesz ami lesz futok, ahogy tudok, ki tudja lehet, hogy Rómában már nagyon meleg lesz. A vége egy nagyon jól megfutott verseny és egy 3:08,12-es egyéni csúcs lett. Nagyon örültem. Négyen utaztunk, voltunk már előtte is együtt és igazán jó banda jött össze, nagyon jól éreztük magunkat, mindenkinek jól ment a futás és mivel egyikünk félmaratont futott, az ő jóvoltából mi, maratonisták magyar zászlóval a kezünkben futhattunk át a célvonalon. Nem mindennapi élmény volt!

 

 


A következő két napban nagyon meg voltam ijedve, mert a lábaim meglehetősen a verseny hatása alá kerültek. Konkrétan iszonyú izomlázam volt. Kedden este aztán egy laza futást követően már jobbra fordult a helyzet, de még mindig nagyon fáradt voltam és féltem, hogy gond lesz, megint pont Róma nem fog sikerülni. Ráadásul elég sok munka is adódott a hétre, de talán ez abból a szempontból jó volt, hogy nem volt sok időm filozofálgatni a dolgon, szerdán még kocogtam egy tízest, ami már tényleg egész jól rendbe hozott, aztán szombaton hajnalban egy kis átmozgatás és repülj magyar!


Valami gond volt a combfeszítő izmommal, kicsit fájt már két napja és a talpamnál is éreztem egy kis nyomást, de az biztatott, hogy csak járásnál fájt, a reggeli átmozgatásnál már nem éreztem, sőt egész frissnek éreztem magam.


Szombaton délután nem sok időm maradt, rajtszám átvétel, egy rövid séta, tésztatöltés és este pihi. No meg a szokásos verseny előtti sör. Reggel aztán megint ott álltam a nagy feladat előtt. Kicsit féltem. Egyrészt a tavalyi verseny miatt, másrészt pedig nem tudtam az egy héttel korábbi maratont mennyire pihentem ki. A reggelinél eltünt csemeténk felkutatásával eltöltött fél óra igencsak feszültté tett a rajt előtt, ráadásul így egy kis időzavarba is kerültem, elég későn láttam meg a római reggelben a Colosseumot. Konstatáltam, nagyon jó itt lenni! A bemelegítés rendben zajlott, futásnál nem éreztem a lábfájdalmaimat. Kérdés persze ez 30 után hogyan fog alakulni. Kérdés, kérdés hátán…


Az idő jó, 15 fok lehet, persze ez felmegy majd 18-20-ra, de az még nem olyan vészes. A rajtzónába az utolsó pillanatban állok be, már előre engedik a tömeget. Így a tervezett 4,30-as kilométerből 5,17-es lett. Itt a következő feladat, milyen ritmusban próbáljam ezt a 47 másodpercet visszahozni. Rögtön az első 5 kilométert nem kockáztatom erre, 5 után kezdem el gyorsítani kicsit a tempót, addigra nagyjából eloszlik a tömeg, lehet futni. Úgy 500 méter környékén megfogom a rekeszizmom környékét és rászólok, hogy most segítsen nekem, illetve hagyjon békén bő 3 órára! Minden jól megy, miután eloszlik a tömeg jól lehet bolyokat fogni, vagyunk bőven, 14500-an neveztek. A pálya nem sokat változott a tavalyi óta, elég sok macskakő és sok kis dombocska. Elvégre Róma dombokra épült. A végén ebből 2-be is elég alaposan bele kell kóstolni. A feléhez igen jó, még a ferrarainál is jobb idővel érek, már el is felejtettem az első lassabb kilit. Jól érzem magam és innen sokszor eszembe jut a tavalyi szenvedésem.

Huszonöt, még mindig jól vagyok, jönnek utánam bolyok, ahol nagyon kicsi a sebességkülönbség, azokkal mind elmegyek, aztán általában belassulnak, főleg 30 után. Innen már én is érzem, hogy fárad a lábam, de nincsenek gondjaim és ez 35 után fejben nagyon erőssé tesz. A frissítések szinte tökéletesek, a segítők nagyon tudják mit kell csinálniuk, kézbe adnak mindent, a fél literes vizespalack kupakja pont annyira van lecsavarva, hogy átvéve nem öntöm le magam, de egy mozdulattal lekaphatom. De ami mindennél fontosabb, mosolyognak, bíztatnak és kérnek mindenkit, hogy vegyen magához ennivalót! Nem lassulok, sőt… Piazza Navona, a kedvencem, aztán jön a Trévi kút, nagy tömeg, hatalmas bíztatás, utána viszont gyilkos emelkedő egy szűk utcácskában. Gyakorlatilag innen nehéz a pálya, macskakő és emelkedők, pont a végére. Tizenöt kilométertől majd mindenhol ettem egy falatkát, harmincötnél benyomtam az utolsó gél adagot, most már csak vizet veszek magamhoz. Nincs más hátra, „csak” futni kell. 38-nál érzem, hogy rendben lesz. Már most boldog vagyok. Úgy néz ki meglesz az új egyéni is, de hoppá, még nincs vége…

A Capitolium domb és a Palatinus megfog egy kicsit, 41-után begörcsöl a combhajlítóm, ahogy elkapja azonnal megállok nyújtani…pedig milyen jó tempót mentem. Félek innen már csak kocogni, vagy sétálni tudok majd. Visszaállok, fokozatosan gyorsítok. Alig hiszem, de megy a dolog, tovább mászom felfelé a Colosseumhoz, megkerülöm, aztán zúdulok a cél felé immár egy lejtőn. Enyém, most már enyém is ez a város! A családom rámkiált 150 méterrel a cél előtt, integetünk egymásnak. Feltett kézzel fejezem be, szeretnék átölelni mindenkit.

Megvan az új egyéni is, több mint egy percet javítok a múlt hetin. Nyakamba akasztják a csodaszép érmet, miközben megkérdezik jól vagyok-e és mosolyognak, csak mosolyognak és gratulálnak. Megcsókolom a medáliát ezt persze azonnal lekapja egy fotós. Nagyon profik.


Köszönöm nekik, köszönöm Rómának!

 


 Krekács László

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.