Menü

2014.10.08.     Hozzászólás 11

Héjja Péter

Odaállsz oszt lefutod!

246 km-t lefutni, teljesíteni szintidőn belül sem semmi, de vannak olyan ufók akik még versenyeznek is ekkora távokon!


Állok ott a sötétben az autó mögött. Ajtók nyitva, készülődök, pakolgatok. Alig valaki. Aztán pillanatokon belül átalakul a parkoló. Buszok, autók, érkeznek a versenyzők, segítőik, fényszórók, hangok, sok nemzet fiai-lányai. Kábán nézgelődöm, Kulcsár Andris barátommal beszélgetünk, közben a reggeli kávémat főzöm a turista főzőmön a placcon. Kétség kívül a világ legelszántabb 350 embere érkezik rövidesen a térre, várva a világ egyik leerősebbnek tartott aszfaltos ultrájának rajtját.

Pofátlanul nyugodt vagyok. A feladást fejben már jónéhányszor lejátszottam, és arra a következtetésre jutottam, hogy sajnos ezen a versenyen számolni kell ezzel is. Viszont, ez az a verseny, ahol ez teljesen normális. Ha így is alakul szégyennek, önmarcangolásnak helye nincs!

Lejátszottam, mert olyan megelőző két hetem volt, amiben símán benne lehetett volna ez is. Bár a felkészülés oroszlán részét elvégeztem addigra, de mégiscsak rosszul esett a sok meló. Azalatt a két hét alatt minden áldott nap sötétben indultam, és érkeztem haza. Edzeni viágosban egyetlen alkalommal sikerült, az utolsó vasárnap.

Napi 14-16 órát dolgoztam, amiben napi 3-400 km vezetés, és több órányi telefonálgatás, szervezkedés volt, és erre mentem még le futni 1-1,5 órákat.

Teljesen ki voltam merülve. Csak egy napom volt pihenni a héten, az pedig tudjuk mire elég. Ettem a vitaminokat, és próbáltam vérprofi módon higgadtan kezelni a dolgot, amiben Katusnak hatalmas szerepe volt. Együtt számoltuk már vissza a napokat, tudtam meddig kell még kibírni hogy végre indulhassunk. Utólag abból a szempontból lehet hogy jobb azért hogy így alakult, ugyanis nem vot időm agyonizgulni magam.. Na annál rosszabb nem lett volna. Így hát az „esélytelenek” nyugalmával vártam ott a rajtot a színház tövében. Majd lesz valami.

 

Egyébként pedig ha eszembe is jutott, a lehető legegyszerűbb módon nyugtattam magam. Van egy elméletem miszerint semmi értelme izgulni. Ez csupán egy futóversenyen, tényleg csak azt kell tenni amihez a legjobban értek, és amit igazi szenvedéllyel, és odaadással tudok: futni. Ennyire egyszerű dolog ez, és higgyétek el, így is van. Nem kellenek itt a mitoszok hogy így a pulzus meg úgy a másodpercek meg jájj a gélek-hű de félek. Nem. Fölösleges minden. Odaállsz oszt lefutod! A világ legegyszerűbb dolga. Felkészültél? Igen! Tiszta a lelkiismereted? Igen! Megtettél minden tőled telhetőt? Igen! Szeretsz futni? Szeretnéd magad kipróbálni? Igen! Akkor eredj fiam, mosolyogjál szépen akkor is ha besz..sz úgy fáj, mert ezt te akartad. Aztán szépen járd meg az utad amire annyira vágytál! Azon a szinte ahol én versenyzek csak ketten vagyunk. Nem kell fölöslegesen égetni az energiát a negatív gondolatokkal.

 

Elképesztő egyébként abba belegondolni, hogy vannak emberek akik ekkora távon versenyeznek! 246 km-t lefutni, teljesíteni szintidőn belül sem semmi, de vannak olyan ufók akik még versenyeznek is ekkora távokon! Őrület! Mondjuk ezen emberek száma szerintem nem több 10-15 főnél az egész mezőnyben, de ember! Hát miből vannak ezek??

 

 

Ellőtték a rajtot. Szépen megindultunk az akropolisztól lefelé, az apró macskaköves részen át, ki a 4 milliós metropoliszon keresztül Spárta felé, ahol a király lakik. Nem gondolkoztam semmin. Figyeltem a légzésemet, figyeltem a lépéseimet. Csak befelé... Minél hamarabb rátalálni a tempóra, az érzésre, a lépésre, amivel utazni fogok a következő 30 órában. És a fő-fő mantrám, hogy minden egyes lépéssel közelebb vagyok ugye... Itt még együtt halad a mezőny, gyakran mellém került valaki, (aki általában engem előzött) akivel beszélgettünk néhány szót, de ezek a versenyek általában nem a nagy együtt futásokról szólnak. Mindenki a saját tempójában megy. Ha érzed hogy menned kell menj, ha gyors maradj le! Én így vagyok ezzel. Elköszönni sem szoktam senkitől. Úgyis találkozunk még, hosszú az út.

Szépen végigjárom fejben a saját utam. Még 4 éve sincs hogy belekezdtem a futásba. A legjobb barátom szerint : „Egy egyszerű család legbutább gyermekeként láttam meg a napviágot és az is csoda hogy egyáltalán számolni megtanultam”. Veszem is soba gyorsan az eddigieket. Három maraton, két 6 órás, egy 12 órás verseny. Néhány terepmaraton, kissebb ultrák, és 2 egyéni UB a mérleg egyik serpenyőjében. Na meg persze a szívem. Ami tudom hogy bármekkora bajból kihúz. Ér az annyit mint évi 10.000 lefutott km higgyétek el. Kár lenne tagadni, átsuhant az agyamon hogy mit keresek itt, de abban a pillanatban nyomta el az akarat, az elszántság, és a hitem egyetlen hangként a bizonytalanság legkissebb szikráját is. Tudom hogy itt a helyem! Ha rövid is volt az ide vezető út, de az szépen fel lett építve, a megfelelő időben, a megfelelő lépésekkel majdhogynem tudatosan bővítve, mígnem egy nap Görögországban ébredtem. Így kellett lennie, és nekem itt kell lennem. Meg kell csinálnom, mese nincs. Teljesen természetes dolog hogy vágyunk a fejlődésre. Kissebb sikerek után önbizalmat gyűjtve már nagyobb dolgokra kacsingatunk. Ilyen a futó evolúció is. Mint a szörfösöknél az óriás hullám. A legnagyobb... Ez van most a másik serpenyőben. A Spartathlon.. Na hullámozni azt fog. Erről már hallottam, és nekem fent kell maradnom!
Az Athenból kivezető útról már tudtam hogy nem sok jóra számíthatok.

Igazából a nagyvárosok a világ minden részén ugyanolyanok, ezért vártam rá hogy kicsit vidékiesebbb közegbe kerülhessek. Nem tudom ki hogy van vele, nekem egy versenyen nagyon sokat számít a környezet. Ezt megelőzően még nem jártam Görögországban, és engem szinte sokkolt az a szemét helyzet amit ott láttam. Az út mellett vastagon a műanyag palack, az építési törmelék, zöldhulladék melynek csodálatos kompozícióját alkalmanként elhullott állatok teszik még pompásabbá. Az eszem eldobom! Adatott nekik kék tenger, annak minden finomságával. Kaptak mellé fehér sziklákat, csodás gyümölcsöket, és olivát. És nem tudják, nem akarják megbecsülni! Teljesen kiábrándított a Korintoszig tartó rész, sokszor eszembe jutott futás közben. Legalább az útvonal mellől szednék össze a mocskot, évente egyszer. Mondjuk a verseny után.

 

Az első negyvenes vidáman elszaladt. Semmi gond, azt az órás felhőszakadást leszámítva amit kaptunk. Lábak faggyúzva, nem fognak felázni. Még itthon készítettem csodás szemeteszsákból esőkabit, csak gyorsan magamra rántottam. Nem úgy mint szegény Japán testvérem, aki az út mellett talált fekete szemeteszsák tartalmát először kiürítve próbált magának menedéket találni benne.. Állítólag azóta ebolával kezelik. 40 km-nél megvolt az első találka a segítőimmel : Katussal a kedvesemmel, a szörnyeteg Sc support felelősével, Kata hugival és Zoli sógorommal. Friss zokni, talpbetét szárítás, és már osontam is tovább. A Korintoszig tartó szakasz már kissé hullámosabb, és elkezdett melegedni...

 

Az a bizonyos esőkabát Forrás: Poszler Kata

Galériához klikk a képre!

 

Gyakran bejártam az út melletti halasboltokba jégért amit sapkába, szár alá ide oda eldugdostam. Nem volt vészesen meleg, de jobb ezzel vigyázni, ha lehet előzzük meg a bajt. Szépen teltek az órák, a tengeri kilátás meghozta a kedvem a futáshoz. Azért mielőtt bárki nagyon elbambulna ezen a szakaszon, a közlekedésre azért érdemes odafigyelni. Velem szemben egy nyerges a szerpentinen, a sofőr bal kézzel dudál, jobb kézzel meg cigit teker. Mondom kicsit odébblépek.

Korintoszt elérve szusszanhattam egyet, gyorsan faltam egy kis tésztát, zoknicsere, lábápolás. Tájékozódtam az időről, körbepusziltam mindenkit, átvettem az üzeneteket és már csaptam is neki tovább.

  

Korinthoszi-csatorna Forrás: Spartathlon Magyar Csapat

 Galériához klikk a képre!

 

A terv az volt hogy minél kevesebbet ünnepeltessem magam a pontokon.Ha a 74 pont mindegyikén csak 3 percet gondolkozik az ember hogy most mit is igyon, ugy elég sok idő összejön a végére. Korintosz után nem tudnám megmondani mi történt. Valahogy elértem a repülési magasságot és kikapcsoltam. A következő 40 valahogyan eltelt, arra emlékszem hogy nagyszerűen éreztem magam. Ha valakinek vannak velem kapcsolatos emlékei kérem ossza meg velem.

 

120 körül elkezdett sötétedni lassacskán, és én kezdtem az éjszakára hangolódni. Valahogyan engem ez mindig feldob. Az extrém körülmény hogy most jöhet a fejlámpa, vagy csak egyszerűen az éjszaka hangjai, illatai, varázsa, az árnyak, a hold, nem tudom de teljesen felvillanyozott a dolog. Kezdtem szedni a lábaimat, és perverz módon nagyon élveztem a futást. A nemeai völgyben haladtam, amit ránézésre csodásnak ítéltem és nagyon bántam hogy éjszaka van. Itt egy pillanatra elkapot valami ókori érzés. Átjárt ennek a vidéknek a hangulata, nagyon megérintett a táj. A gyönyörű eukaliptuszokból, tujákból, és olajfákból álló kis ligetek egy pillanatra megmutatták nekem hogyan is nézhetett ki valamikor ez a vidék. Imádok így utazni egy érzésen. Csak úgy érezni a hangulatot, átengedni magamom. 140 körül megtorpantam pillanatra amikor két eszelősen hatalmas meztelen csigát láttam magam előtt az út szélén. Tökéletes helyzetfelismerő képességem lévén azonban azonnal bevettem egy koffein kapszulát! Megérkeztek hát az első hallucinációk-nyugtáztam megelégedetten a helyzetet. Kicsit megijedtem, hisz sok van még hátra, de gyorsan megnyugtattam magam, nem akartam ezen tépelődni. És semmi máson sem. Lehetőleg mindent kizárni, csak befelé figyelni és haladni. A pontokon kicsit visszatérni a való világba, mosolyogni, szemügyre venni az érdekes Görög karakterű arcokat, köszönni, lepacsizni, majd szépen újra eltűnni az éjszakában, egy teljesen ismeretlen kis Görög falu valamelyik sötétbe vesző macskaköves utcájában, útban tovább a Király felé. Így telt hát az éjszaka. Az emelkedőket végig nagyon gyors tempóban tudtam sétálni, a lejtős egyenes szakaszokat továbbra is futottam. Ici-pici kis apró „ultrás” csoszogós-totyogással, de haladtam.

 

A hegy. Mivel baromi tájékozott voltam a versenyt megelőzően, csak nagyjából-hallomásból tudtam hol a hegy. Hiába kérdezősködtem, még a pontokon is eltérő válaszokat kaptam. Felszívtam hát magam és csak mentem. Minél hamarabb túl akartam lenni rajta. A hegy lábához vezető szerpentin bár elég hosszú és jó meredek is, az az igazság hogy nem viselt meg annyira mint ahogy a beszámolókból számítottam rá. Bár nem futottam, de az erős sétát itt is tudtam tartani, szépen haladtam, még előzgettem is. A hegy lábánál lévő ellenőrző ponton azért nem véletlenül vannak háttal a székek a futásiránynak.. Nagyon rosszul esett oda felnézni. Pici kis lámpák sorban egymás után haladnak egyre csak fentebb-fentebb. Csupán 2 km felfele! És túl vagyok az egyik legnehezebb részen! Jöhet a vifon tésztaleves, Cheng bácsi ajánlásával-„fogyasztása kimondottan a hegy előtt erősen ajánlott ”- és indulás!

Csend van az ösvényen. Ropog a szikla a láb alatt. Hallod a pulzusod, hallod a szíved dobogását. Néha a sötétben biztatások valahonnan fentebbről, hangfoszlányok érkeznek. A kis fejlámpák pedig csak kúsznak egyre fentebb. Néha beúszik egy egy párafolt, visszaverődik a lámpafény. Olyan mintha a felhőben járnánk. A lefelé vezető úton eldöntöttem hogy alszom 10 percet. Bár még élesben soha nem próbáltam ilyesmit, de most azonnal, kétségek nélkül meghoztam a döntést: Ha leérek a hegyről alszom!

Becsipogtam, és már kértem is a takarót magamra, majd ahogy voltam eldőltem a gyepen. 10 percet kértem, egy perccel sem többet. Egy pillanat alatt elaludtam, majd 9 perc 40-nél magamtól nyíltak a szemeim, és már indultam is.
Később mesélték hogy ezalatt többször jöttek oda a rendezők szemügyre venni, és érdeklődtek a folytatás iránt. Katus persze hárított, és gyorsan elzavarta őket. „Semmi baja, mindjárt tovább megy!” Nagyon jót tett a pihi, megtáltosodva ébredtem, és a lendületem egész 180-ig tartott.

 

Miért?
Sokszor gondolkoztam rajta, hogy mi lenne az a méltó cél amiért felajánlhatnám magamban ezt az utat. Vezeklés? Zarándoklat? Hívjuk ahogy jólesik. Hogy mi is az, amiért tulajdonképpen futok. Képmutatás lenne azt mondani hogy nem vezéreltek önös indokok, az elismerés, vagy a bizonyítás vágya, de mégis belül valami ennél sokkal nagyobb, őszintébb dolog munkált bennem egész végig. Szilveszter napján elveszítettem a nagybátyámat. Az egész családot megviselte a dolog, azóta sem tudtuk kiheverni. A mindig jókedéjű laza srác, a családapa, aki annyira fontos volt nekem nincs többé. Édesapám után Ő volt nekem a második legfontosabb férfi az életemben. Tőle tanultam horgászni, Ő tanított meg engem a kétkezi munkára, és hogy becsüljem azt amit elértem. Hányszor ültünk a ladikban a Tiszán. Ott virradt ránk, beszélgettünk a nagy dolgokról,horgásztunk, gyönyörködtünk a közös szerelmünkben, a folyóban. Neki ajánlottam az utam, és a családomnak. Hogy tudják, érezzék! Nekem Ők a legfontosabbak! A család mindenek felett! Értük bármit megteszek! Már csak ezért akartam beérni!

 

180-nál leültem egy ponton. A felázott talpam hasogatott, hullafáradt voltam. Valami történt. Valamit elvesztettem. Nem tudtam már többé beszélni, csak folytak a könnyeim , és sírtam mint egy kis óvodás. Elhagyatottnak, gyengének éreztem magam. Nem a feladás járt a fejemben, az egy pillanatig sem fordult meg benne, csupán nem tudtam honnan fogok felállni. Miből lesz nekem erőm folytatni ezt az egészet. Minden energiámat elvette már a verseny, mindenemet odaadtam.
Persze Katus ott volt. S bár sírt már Ő is, azért csak biztatott. Felállított és zavart tovább. És én mentem szépen. Néhány km, és néhány otthoni telefon után valahogy mégis csak helyre jöttem. Visszatért a koncentrációm, megembereltem magam, és elindultam befejezni amiért ide jöttem!

 

Az utolsó 60 km is kopogatott szépen. Hogy mire gondoltam közben ne kérdezzétek, nem tudnám megmondani. Csak mentem. Szépen ettem a kacsatöpörtőt gazdagon, ittam rá a vizet, és mentem. Egyik láb a másik után, és haladsz. Ekkorra szépen felmelegedett az idő, és imádkoztam hogy ne essek össze. Szerintem közel jártam a határaimhoz. Szédültem a kimerültségtől, és csak az járt a fejemben ha már eddig kibírtam legyen velem annyira kegyes a sors, hogy megengedi, beérjek.

Egy korty a számba, egy a sapkára, egyel arcot mosok. Már-már robot mozgással ismételtem a mozdulatsort. Spárta felé közeledve egyre többen szurkolnak már a pontokon. Az utolsó 20 km-en újra felpörög az ember, és már már kezdtem úgy igazán hinni benne hogy beérek. Tudtam hogy innen már meglesz. Nagyon hosszú ez a verseny, és legyen bármilyen felkészült is egy futó, itt tényleg nem mehet biztosra senki. Elég egy apró hólyag, vagy egy pici húzódás és pár méteren belül feladásra kényszeríthet. Végig hittem magamban, de mégsem akartam túlságosan beleélni magam hogy sikerül. Az utolsó pillanatig bizonytalan voltam. De itt már tudtam hogy meglesz. Időm mint a tenger, az erőm is visszatért, mennem kell.

A 74-es ponton átöltöztem. Felvettem a szép Magyar motívumokkal díszített befutópolómat, nyakamba tekertem a zászlót, és előbányásztam egy fényképet a táskámból... Végig ott volt velem, és most a kezembe fogva futok be vele a királyhoz. A főtéren átvezető szakasz tényleg olyan mint a beszámolókban. Leírhatatlan élmény ahogy minden egyes célbaérkezőt ünnepel a tömeg. Újra zokogtam. Pár lépés még, néhány lépcsőfok, és tessék!

 

Héjja Péter Forrás: Spartathlon Magyar Csapat

Galériához klikk a képre!

 

Teljesítettem! Én Héjja Péter Szentesről, az Alföld leglaposabb pontjáról, pontosan 3 év 9 hónap és 27 nap futás után elértem hát a szoborhoz. Mindenemet elvette a verseny, és én mégis itt vagyok. Küzdöttem, harcoltam érte hogy itt lehessek, és átélhessem mindezt. Fantasztikus érzés, nagyon boldog vagyok!

Olvass többet a témáról: héjja péter, Spartathlon

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.


  • Nati 2014.12.12.   09:42

    Nati

    Gratulálok Péter! Én is megkönnyeztem, fantasztikus vagy és a futás még fantasztikusabb! ;)

    válasz erre...

  • LizardOnIce 2014.10.11.   11:46

    LizardOnIce

    Gratulálok, emberfeletti teljesítményt vittél véghez!

    válasz erre...

  • Lati 2014.10.11.   06:07

    Lati

    Szia Peti, irigy vagyok :-), nagyon imponál, amit csináltál. Szerintem Szentesen fizikailag ennél nagyobbat nem teljesített még soha senki, úgyhogy innen kezdve lesz mire szerénynek lenni. Üdv és gratuláció: Lati

    válasz erre...

  • Schitz 2014.10.10.   19:47

    Schitz

    Nagyszerü ember vagy ,és nagyon jól megírtad ezt a beszámolót , nagyon sok motivációt merítettem belőle a holnapi maratonhoz.

    válasz erre...

  • Zsu 2014.10.09.   22:28

    Zsu

    Köszönöm ezt a fantasztikus beszámolót, bevallom megkönnyeztem de aki nem élt még meg hasonló csatákat az nem tudja miről beszélek aki viszont igen velem együtt könnyezett!!! Tiszta szívből gratulálok Neked/nektek! Hisz a párodnak se lehetett egyszerű úgy gondolom, de nagyon szerencsés vagy... Büszke vagyok rá hogy ismerhetlek!!!! :)

    válasz erre...

  • Barnapiros 2014.10.09.   19:51

    Barnapiros

    Nehéz könnyek nélkül végigolvasni. Szuper beszámoló, egy élmény volt olvasni és szívből gratulálok ehhez a teljesítményhez!!

    válasz erre...

  • Andrea 2014.10.09.   19:26

    Andrea

    őszinte és mély elismerésem!!!!....bár nehéz méltó szavakat találni egy ilyen fantasztikus teljesítményhez....hálás köszönet a beszámolóért ,egy élmény volt olvasni....kaptam egy kis lelki erőt az első maratonomhoz!!! :)MTA

    válasz erre...

  • gyöngyinéni 2014.10.09.   17:21

    gyöngyinéni

    Minden elismerésünk a Tied,ezt a erőt és kitartást tartsd meg életed végéig és emlékezz rá ,hogy semmi sem lehetetlen!!! Gy.

    válasz erre...

  • Laci 2014.10.09.   14:39

    Laci

    Ahogy korábban megüzentem fantasztikus vagy, irigyellek! Az írás szívhez szól! Gratuálok! KL

    válasz erre...

  • Vedredi 2014.10.09.   09:35

    Vedredi

    Hatalmas nagy gratuláció!!! Köszi a cikket. Nagyon jó motiváció :-)

    válasz erre...